A mérnök, az orvos és a jogász azon vitatkozik, melyik a régebbi tudomány.
Azt mondja az orvos: ez nem is lehet kérdés, hiszen az Úr Ádám oldalbordájából teremtette Évát, vagyis „operált”.
Megszólal a mérnök: előtte az Úr „rendet” kellett teremteni az őskáoszból,
mire a jogász csak annyit jegyzett meg: már bocsánat, de ki „csinálta” az őskáoszt?

Napjaink legaktuálisabb kérdése, mi ez az „emberáradat”, ami a Közel-Kelet, Ázsia és Afrika felől ellepi Európát, s amiben az a legfélelmetesebb – szemben a „valódi” szökőárral – ennek a cunaminak nem látni a végét.
A hasonlatnál maradva, ez a „víztömeg” már régóta fodrozódott, hullámai egyre erősödtek, s lehetett számítani arra, előbb-utóbb tajtékos is lesz.
De prognosztizálható volt-e a beáramló tömeg „cunami” mérete?
Az elvárható előrelátás vonatkozásában természetesen nem a laikusokra, hanem a „szakemberekre”, vagyis a titkosszolgálatokra, s azon belül az amerikaira gondolok. 

Így van ez az üstökössel - mint természeti jelenséggel - is.
Amikor megjelenik az égen, a sok-sok „újságot nem olvasó” rácsodálkozik, jé, mi az ott az égen(?), esetleg jé, ott egy üstökös.
Az „újságolvasók” már napokkal - a „szakirodalmat” olvasók hetekkel - korábban tudnak érkezéséről, így csak megcsodálják, de nem lepődnek meg.
Na de a csillagászok pontosan tudják az égi jelenségek jövőbeni érkezését, így azt is, mikor jön a „következő”. (A Halley üstökös – amelynek tudjuk, hogy keringési periódusa 76 év - s 1986-ban volt legutóbb látható – legközelebb 2061-ben fog felbukkanni a Földről látható égbolton.) 

A titkosszolgálatok tehát mint „csillagászok” leszerepeltek. Megbuktak, vagy „csak” hitelüket vesztették? Félő, hogy az utóbbi történt.
A régmúltból gondoljunk Pearl Harborre. Mi is történt ott 1941. december 7-én?
A japán légierő „váratlanul” csapást mért az USA csendes óceáni támaszpontjára, 2403 halottat, 1178 sebesültet, 18 elsüllyesztett, illetve ronccsá bombázott hadihajót, s 188 megsemmisített repülőt hagyott maga után.
Már akkor is tudott volt –már dokumentáltan is lelepleződött – a CIA a tervezett támadásnak még az időpontját is tudta, s ezért nem voltak „épp akkor” a háború szempontjából később döntő jelentőséggel bíró repülőgép-hordozó anyahajók a kikötőben.

Az akkori terminológia szerint a szándékos tétlenséget „magasabb rendű szempontokkal” indokolták, ami vélhetően a 2403 „hősi halott” családjának nem volt elfogadható magyarázat, hiszen őket ezek szerint tudatosan „beáldozták”.

 A „le silence de l’administration” a közelmúltban is megtörtént, az amerikai titkosszolgálat „hallgatott”, pontosabban elhallgatta, amiről tudott.
2001. szeptember 11-én „megismétlődött 1941. december 7-e, csak a helyszín és a szereplők változtak. Pearl Harbor helyett New York, japán kamikázék helyett „arab terroristák”.
Még a halottak száma is kísértetiesen hasonlóan „jelképes” maradt. (Ráadásul ahhoz képest, amennyi „lehetett volna” egy ilyen támadás következményeként.)
A 2976 áldozat arra mindenképp „jó” volt, felhatalmazást kapjon az elnök, belátása szerint döntsön, „milyen eszközökkel harcol a terrorizmus ellen”, illetve a „rendfenntartó szervek” beférkőzhessenek az állampolgárok magánéletébe. 

Ezt a 2403 háborús, illetve 2976 terrorcselekmény áldozati adatot érdemes összevetni az amerikaiak által 2004 óta alkalmazott dróntámadások civil áldozataival.
Őket a dróntámadásra parancsot kiadó, vagyis a „gyilkolást elrendelő” illetékes amerikai hatóságok „járulékos veszteségként” tartanak nyilván.
A közzétett adatok nagy szórást mutatnak, de abban egységesek, hogy átlagban egy „célszemélyre” 28 „nem célszemély” kerül.
A Guardian kimutatásában 41 ily módon legyilkolt terrorista szerepel, 1147 áldozattal, míg egy másik adatsor szerint a 24 „ítélet nélkül kivégzett” al-Kaida tagra 874 járulékos veszteség jutott, köztük 142 gyermek(!!!) 
Térjünk vissza a mottóban felemlegetett „őskáoszhoz”, mert addig nem lehet továbblépni, amíg nem tisztáztuk, ki a felelős ezért.
Az USA „vietnamizálta” a Közel-Keletet, s Nagy-Britanniával közösen Líbiát. Mindent megtettek annak érdekében, hogy elszabadulhasson a „pokol”, s az mint látjuk el is szabadult…
Mindenki megtapasztalhatta, milyen elemi erővel űzte ki a dzsihád a szovjetek Afganisztánból, s akik a helyükbe lépetek, számolniuk kellett, velük is ez fog történni.
Az iszlám öt alappillére (a hit megvallása, a napi ötszöri imádság, a ramadáni böjt megtartása, a kötelező alamizsna adás és a mekkai zarándoklat) együttesen is csupán felkészülés a dzsihádra, „az Allah hatalmát bitorló teremtmények elleni harcra”. 
Az iszlámizmus a fegyveres harc mellett a kultúra területén is megindította a maga offenzíváját, s csak azután terjesztette ki azt a társadalom és a politika egészére. A ’70-es évekig a muzulmán országok többségében a nacionalizmus volt az uralkodó. Ez mára megváltozott, a nemzeti identitás háttérbe szorult, s az iszlamizmus az észak-afrikai, a közel- és távol-keleti hívőket egybeolvasztotta – a muszlim valláson belüli alapvető, s minden mást megelőző szunita-síita ellentét Európa nézőpontjából másodlagossá vált – s „népvándorlásuk” során egységes tömeget képeznek. 
Európa szempontjából az sem mindegy, hogy a foglalók földrészünket minek tekintik?
A dár-al iszlám-mal (az igazhitűek földjével) szemben álló dár el harb-nak (az istentelenség földjének) ahol megengedett a dzsihád, avagy dár el ahd-nak (a „szerződés földjének”), ahol a muzulmánok békében élhetnek egy nem muszlim állam fennhatósága alatt.
Ebből a szempontból érdekes, hogyan változott Franciaország és Németország megítélése. A ’80-as évek közepéig dár el ahd-nak tekintették, majd a dár el harb része lett, de jelenleg már a dár-al iszlám részének tekintik.
Miért következett ez be? Azért, mert megítélésük szerint már megfelelő számú muzulmán él ezekben az országokban.
 Már brit politikai hivatkozásokkal is azt igyekeznek alátámasztani, hogy lassan Anglia is már muzulmán országnak – vagyis a dár-al iszlám földjének - tekintendő, hiszen több képviselő jelölt (munkáspárti és konzervatív egyaránt) választási programja részeként hirdette meg, a muzulmán diáklányoknak ne kelljen koedukált iskolába járni, illetve az iskolai menzán biztosítani kell a „halál” étkezés lehetőségét.
Napjainkban Belgiumban a muzulmánok – és sajátos módon, de teljesen logikusan a zsidóság – fellázadtak az ellen, hogy a „fájdalommentes állatvágás EU szabványra” hivatkozással meg akarják tiltani mind a „halál”, mind a „kóser” vágást, vagyis érvényesíteni kívánják szerzett jogaikat.
Az iszlám hívőknek - többségbe kerülésük esetén - nem csak joguk, de kötelességük is bevezetni az adott országban a „sariát”, az „iszlám szent szövegeken és jogi hagyományokon alapuló törvénykezést”. 

Mit értek vietnamizálsá alatt?
A Közel-Keletet és Líbiát – Vietnámhoz hasonlóan - letarolták, lepusztították, sorsára hagyták. Felégették, mint annak idején Vietnámot.
Nem eldöntött, gyávák, vagy alkalmatlanok gyalogosan „face to face” megküzdeni az ellenséggel, ezt „pótolták” Vietnámban a napalmmal.
Ennek a „hadviselési módnak” az a következménye, ami ott maradt utánuk.
Pontosan tudták, Szaddam Husszein „elbocsátott légióját” nem lehet „szélnek ereszteni”, mert újjászerveződik. Kadhafit nem lehet úgy likvidálni, hogy „űr” maradjon a helyén. Így teremtették meg az iszlám szélsőségesek térnyerését, területfoglalását. Személy szerint beazonosítható az Iszlám Állam hadvezetése a korábbi iraki és líbiai tiszti kar tagjaival.
Bin Laden példája megmutatta, nem minősíthetők át következmény nélkül az általuk „szabadságharcosnak kiképzett” mudzsáhidek terroristának.
Ők alapvetően a dzsihád harcosai voltak akkor is és ma is. Ők nem azt élték meg, hogy „szabadságharcosból terroristák” lettek. Ők az iszlám szolgálatában álltak, s állnak.
A dzsihád egyenlőségjelet tesz a Szovjetunió és az USA közé, mindkettő ellenséges szándékkal az igaz hitűek földjére lépett.
Szaúd-Arábia és az Emirátusok ezért rettegnek, ezért nem engednek be senkit a „menekültekből”, mert a dzsihád őket is veszélyezteti, miután a „szent földre” beengedték, „támogatják az iszlám ellenségét”.
Ezt csak Európa – egész pontosan annak jelenleg regnáló vezetése - nem látja, vagy látja, de nem akarja megérteni? 

Amerika a történelem során mindig megkísérelte érvényesíteni „szellemi”, gazdasági-technikai fölényét a világgal szemben.
A „külső erőkkel” harcait mindig „Amerikán kívül” vívta meg, „oda szervezte”. (Az Amerikán belüli történések „terápiás célú darázscsípések”, amelyeket részint akarta, részint hagyta, s ebbe még egy-egy elnökgyilkosság is belefért.)
Meg tudta úgy vívni a „hidegháborút” is, hogy csak időnként volt „meleg” a helyzet, de a „forráspontig” soha el nem jutott, minden konfrontálódására, de még a haditechnika „tesztelésére” is más földrészen került sor, s ettől ezidáig még Európát is megkímélte.
A Szovjetunió széthullása a klasszikus értelemben egypólusúvá tette a világot, de a világ nem mindig „klasszikus elvek” alapján működik, s míg potenciális ellenfelei közül Kína tartja magát az 1421-ben felállított „vertikális” koncepció elvéhez, az iszlám világ a horizontális terjeszkedés mellett döntött.
Felkínálta a „békés visszavonulás” lehetőségét az USA-nak, de az USA nem az a „visszavonulós” állam.
Ahova egyszer betette a lábát, onnan nem mozdul. Így elkerülhetetlen volt, hogy megütközzön az iszlámmal – a reményei szerinti a Kínával történő végső leszámolás, netalántán kiegyezés előtt – mint utolsó, útjában álló ellenfelével.
Európa sem a „szíve csücske”, mert mint unió, konkurense lehet, így kínálta magát a megoldás, „a hadszíntér legyen Európa”.
Kiszámítható, egy ponton túl Európa nem hagyhatja magára zúdulni az áradatot, s az is nyilvánvaló, az „áradat” célja, minél nagyobb tömegben a képzeletbeli határvonalon belülre kerüljön.

Ez a csiki-csuki, tili-toli zajlik most, kölcsönös „kóstolgatással”.
A korábban érkezett csoportok nem „természetüknél” fogva voltak békések, hanem azért, mert nem ütköztek ellenállásba.
Elég volt egy kis „röszkei homokszem”, s a korábban működő fogaskerekek elkezdtek csikorogni, a „befelé igyekvők” fegyvert ragadtak. (A bot és a kő – nem beszélve a méretes betondarabokról – emberélet kioltására alkalmas eszköz. 

Jövőbeni „utánpótlásból” már csak azért sem lesz hiány, mert pár évtizeden belül a Föld 9 milliárdra duzzadt népességéből 2 milliárdnak az alapvető életfeltételei sem lesznek meg. Nem lesz vizük, nem lesz élelmük.
A mostani 7 milliárdból 3 milliárd már így is „műanyagot” eszik (Magyarország lakossága több mint felének nem jut már valódi élelmiszer, illetve azért nem jut hozzá, mert nem bírja megfizetni.)
Már ez a 3 milliárd is érezhet késztetést, hogy elinduljon, ezért vérlázító, hogy az életfeltételek hiánya okán menekülőket hátrányosan megkülönböztetjük az „igazi menekültektől”, vagyis a politikai üldözöttektől, s a háborús övezetből érkezőktől.
Mitől nem „végszükség helyzet” az ahol nincs ivóvíz, nincs élelem, de van tv, így annak jóvoltából azzal szembesülnek, hogy Amerika és Európa gazdagabbik fele „túlzabálja” magát, a „felesleget” szemétbe dobja – ez szó szerint értendő, mert az EU szabvány szerint az ételmaradék nem lehet disznókkal megetethető moslék – és közel annyit költ fogyókúrára és fitneszre, mint a kajára, mert a „túlzabálás” miatti testsúlyfeleslegét szeretné lefogyasztani, alakját ember formájúvá visszanyerni. 

Elindul(t) tehát a szomjazó, éhező tömeg, abban bízva, ahol ennyi a felesleg, abból neki is jut.
Ők az igazi menekültek, s nem az a „szír harcos”, akinek még ahhoz is volt „bátorsága”, hogy meghúzza a vonaton a vészféket, mert úgy gondolta, ő döntheti el, melyik Németországi tartományban érzi majd magát „menekültként” biztonságban.
Akinek kétsége van (volt) a menekültáradat szervezettségével kapcsolatosan, figyelmükbe ajánlom azt a riportot, amely egy belgrádi bankautomata előtt sorban álló, mint egy kétszáz „menekült” egyikét szólaltatta meg.
Arra a kérdésre, miért „egyszerre ennyien” vesznek fel pénzt a kártyájukról, az volt a válasz, mert „most jött az értesítés, hogy a pénzünk megérkezett”.
Mi az hogy értesítés? Mi az, hogy egyszerre ennyinek? 

Egy Norvégiába igyekvő menekült Debrecenben arról panaszkodott, „alhasi panaszai ellenére nem kapott CT, vagy ultrahang vizsgálatot, ezért is igyekszik minél hamarabb Németországba jutni, mert ott nincs ilyen hosszú várakozási idő, mint Magyarországon”.
Arra a kérdésre, beszél-e norvégul, igenlő választ adott, s elmondta, „már négy és fél évig élt ott, addig tartott letelepedési kérelmének vizsgálata, de miután elutasították, kitoloncolták Norvégiából”.
Mennyivel emberségesebb eljárás ez, mint, ha valakit be sem engedek, s nem keltek hiú reményt a kérelmezőben?
Ennyi idő után egy befogadott állatot sem lehet kitenni lelkiismeret-furdalás nélkül a kapu elé, miután „meggondolom magam”, de emberrel ezt megtenni bűnös cselekedet.
Megannyi megválaszolandó kérdés, de akkor is fel kell őket tenni, hogy szembesüljünk a helyzet súlyosságával, s azzal, hogy az Amerika által ránk zúdított bajt Európának kell megoldani. 

Az sem mindegy, ez a teher hogy fog eloszlani. Nyilvánvaló a „kvóta”semmit nem fog megoldani, mert amíg az osztandó végtelen szám, addig az osztó nem elégséges a művelethez. (A „kvóta ötlet” komolytalanságát mutatja, hogy az első verzió 20.000 menekültet akart eloszlatni, s ma már egy hétvégén érkeznek ennyien.)
Nem megkerülhető a múltbeli gyarmatosítók felelősségének, s ebből következő teherviselésének a kérdése.
Irányadó kell, hogy legyen, melyik európai állam milyen mértékben vett részt a menekülők származási országának kirablásában.
A Közel-Kelet, Ázsia és Afrika múltbeli gyarmatosítása dokumentált. A gyarmatosító országok a térképekről le-, a vonatkozó kongresszusi jegyző-könyvekből, a multilaterális szerződésekből kiolvashatók. 

A felelősségvállalás eme módjára van is példa a történelemben. Spanyolország és Portugália, a Tordesillas szerződéssel 1494-ben egy képzeletbeli vonalat húzott az Északi- és a Déli-Sark között – s a pápa által jóváhagyva – úgy rendelkeztek, a vonaltól keletre minden Portugáliáé, nyugatra minden Spanyolországé.
Ezért van az, hogy Brazíliában és a Zöld-Foki Szigeteken portugálul, a többi dél- és közép-amerikai országban spanyolul beszélnek.
Amikor aztán eljött a „nagy elszámolás” – ezek az országok kivívták függetlenségüket – a múlt bűneit a spanyolok és a portugálok úgy tudták le, hogy nem csak a kitelepülteket, de a már ott született kreolokat és meszticeket korlátozás nélkül befogadták.
Ezt a kaput volt gyarmataik felé a britek és a franciák is kinyitották, de „befolyási övezetükre” már nem terjesztették ki.
Ennek jött most el az ideje…

Afrika 1885-ben a Berlini Konferencia idején, amikor 14 európai ország külügyminisztere megállapodott a „fekete kontinens” gyarmatosításának alapelveiben, valamint kimondták, „csak az a terület minősül gyarmatnak,
- amelyet ténylegesen birtokol, vagyis földterületét megszerezte,
- felvonták és meg tudják védeni a gyarmatosító ország zászlóját,
- megszervezik a közigazgatást,
- biztosítják az alapvető egészségügyi ellátást,
- gondoskodnak a közoktatás bevezetéséről.

A brit érdekeltség a Közel-Keleten az I. világháború végén,

s ha a tényleges állapotokat összevetjük a Berlini Kongresszuson rögzített alapelvekkel, látható, hogy a „kötelezettségek” betartását már nem tartották fontosnak, s csak a „szabadrablás” volt a szempont, amelyet Anglia a XVI. sz. elején megkezdett, de fénykorát a XIX-XX. sz. fordulójára érte el, amikor 458 millió alattvalója volt a birodalomnak és 36,6 millió km2-t uralt, s ez a Föld akkori népességének, illetve területének egynegyedét tette ki.
A 400 évig tartó világuralom bőségesen elégséges volt, hogy ki- és elrabolja, gazdasági és kulturális értékeit az uralma alatt tartott területnek.
Indiában sem kérdezték, hogy „jöhetünk-e”, Sanghajban is kérdezés nélkül tették ki a „a sétányra kutyát és kínait bevinni tilos” táblát a promenádra, s Dél-Afrikát is a „búr háborúban” a nélkül vették el Oranje Szabad Állam hollandusaitól, hogy tőlük bármit is kérdeztek volna...

 Veszprém, 2015. október 1.

dr. Bősze Ferenc