A bűnben fogant ország

 

Amerika 1492. évi felfedezését követően – Kolumbusz tulajdonképpen a Grönlandról érkező viking Leif Eriksson után csak a második volt, s ráadásul nem is a mai értelemben vett Egyesült Államok területén kötött ki – hamarosan megkezdődött a földrész gyarmatosítása.
Történelmi tény, hogy az angolok csak a spanyolok (1513) és a franciák (1534) után jelentek meg az újvilágban, s 1578-ban kíséreltek meg állandó települést létrehozni Új-Funland szigetén.
Az első nevesített angol gyarmat 1620-ban Virginia volt, majd jött sorban a többi, tizenharmadikként – II. György angol király tiszteletére - Georgia 1732-ben.
Az amerikai gyarmatok fehérbőrű lakosságának 90%-a brit volt (zömmel angol, kisebb hányad skót és töredék ír), a fennmaradó 10%-on a németek és a hollandok osztoztak.

 1763-ra Franciaország végérvényesen kiszorult Amerika területéről, csupán északon, Kanadában maradtak pozíciói.
A háborúk – még ha győzelemmel is végződnek – jelentős kiadással járnak, terhelik az államkasszát, így az akkor uralkodó, III. György természetesnek vette, az adóterhek egy részét a 13 új amerikai gyarmatnak is viselnie kell, hiszen lakossága, épp úgy alattvalója volt, mint az anyaországban maradtak.
Ellenkezésre már csak azért sem számíthatott, mert „az új telepesek” által belakott partvidéket a brit királyi haderő tengeri és szárazföldi csapatai foglalták el. Nem csak a bennszülött indiánokat, de a konkurens franciákat is ő győzte le, nem pedig Amerika újsütetű lakói.
Maga az amerikai lakosság is megosztott volt, a patrióták-whigek (40%), „lázadókkal” szemben álltak az uralkodóhoz és Nagy-Britanniához hű lojalisták-toryk (20%), míg a lakosság fennmaradó 40%-a semleges maradt.

A nyílt lázadás 1774-ben egy illegális gyűléssel kezdődött, amelyen megszavazták az Anglia elleni gazdasági háborút.
Az engedetlenség felszámolására az uralkodó csapatokat küldött Bostonba, s 1775. április 19-én sor került az első fegyveres összecsapásra, amely utóbb a „függetlenségi háború” kezdő dátuma lett.
A katonai sikereken felbuzdulva megtartották a második kongresszusukat, ahol kimondták, felvállalják a fegyveres harcot is.
III. György proklamációval válaszolt, s a világ akkori jogrendjének megfelelően a felkelést „nyílt lázadásnak”, a felkelőket „haza- és felségárulónak” minősítette.
Az „árulást” egyértelműsíti, hogy az „amerikai hazafiak” Anglia ősellenségével Franciaországgal szövetkeztek saját hazájuk ellen…

Az eddig kapott „pofonok visszaadásának” lehetőségével élve a spanyolok és a hollandok is Anglia ellen fordulva a franciákhoz csatlakoztak, s az „amerikai britek”, vagyis a „brit amerikaiak” mellé álltak.
A brit parlament – felmérve a „nemzetközi” túlerőt, belátva a háború folytatásának értelmetlenségét – a békekötés mellett döntött. A szerződést 1783-ban írták alá Versaillesben.
A fentiekből egyértelműen következik, az Anglia elleni összefogás sikere nem a patrióták „lojalisták feletti”, s nem is „Anglia elleni” győzelme.
„Függetlenségi háború” azért sem lehetett, mert azt az őslakos indiánok vívhatták volna a betolakodók - lett légyenek akár angolok, akár franciák, akár spanyolok – ellen.
Vietnámban is csak a vietnámiak, Indonéziában is csak az indonézek harcolhattak Franciaország, illetve Hollandia ellen a szabadságukért, s India függetlenségét is csak a hinduk vívhatták ki Angliával szemben.
A „betelepített gyarmatosítók” küzdelme legfeljebb „belharc” azokkal szemben, akik küldték őket, velük marakodhattak volna a „koncon, azon, hogyan osszák el a „zsákmányt”, mit kell ebből „hazaküldeni”, s mit tarthatnak meg maguknak.

A megszületett Egyesült Államok szinte megalakulásával egyidejűleg megkezdte az – egyelőre békés – terjeszkedését. Megalkották a „tagállammá válás” szabályrendszerét, ha új területre érkezők száma elérte az 5 ezer főt, saját törvényhozó testületet választhattak, s megfigyelőt küldhettek a kongresszusba, s ha a lélekszám elérte a 60 ezer főt, állammá válhatott, saját kormányzót választhatott, képviselőket, szenátorokat küldhetett a törvényhozás alsó- és felsőházába.
1803-ban Franciaországától Louisianaát, 1819-ben a spanyoloktól Floridát vásárolták meg.
A területgyarapítás békés folyamata akkor szakadt meg, amikor Texast Mexikó „nem adta”, s az ottani telepesek 1836-ban kimondták Mexikótól az elszakadást. Ezt Mexikó még „tűrte” – mert Texas magát függetlennek nyilvánította - de amikor 1845-ben az USA Texast „meghívta” tagállamnak, kitört a háború, amely 1848-ban Mexikó vereségével ért véget.
Aa győzedelmes „egyesült amerikai államok” megszerezték Új-Mexikót, Oregont, majd Arizonát, Nevadát, Coloradot és Kaliforniát. A hat új állam, 2.4 millió km2-re bővítette az így már kontinensnyi méretűvé növekedett USA-t.
1803-1848 között mindössze 45 év telt el, s az ország több mint háromszorosára növelte területét.
Egy másik összevetésben, ha csak az első állandó kolónia létesítésétől „számítjuk az időt” a „Könnyek Útjáig”, amikor százezer indiánt telepítettek át Oklahomába, „büszkén” elmondhatják a betelepült európaiak, 230 év alatt elpusztították, vagy jelentéktelenné silányították Észak-Amerika ősi kultúráját, megtizedelték élővilágát, igaz „cserébe” gazdasági és politikai világhatalommá változtatták a kontinenst.

A terjeszkedés sajátos fejezete a Monroe elv, amely már a gyarmatszerző, az észak-amerikai kontinensen túlterjeszkedő szándékát mutatta meg Európának.
A meghirdetett elv ekkor még csak Dél- és Közép-Amerika vonatkozásában volt üzenet az öreg kontinensnek, hogy az USA ott nem fog tűrni európai beavatkozást, s ott csak az USA-nak van joga gyarmatokat szerezni.
A Monroe elvet később a „sorstól elrendelt végzet” ideológiája váltotta fel.

Nem volt elég elfoglalni, be is kellett lakni az újonnan szerzett óriási területeket.
1800-1820 között 700 ezer, 1860-ig 4 millió, majd 1860-1910 között további 23 millió bevándorló érkezett Európából az USA-ba, s ehhez jött még a, mintegy 4 millió rabszolga Afrikából.

A „függetlenségi háborúhoz” hasonlóan ugyancsak ambivalenciával terhelt az 1861-1865 közötti Amerikai Polgárháború, amelyet hamisan neveznek az Észak Dél elleni, a rabszolgaság eltörléséért vívott háborúnak.
Az északi és déli államok között feszülő ellentét ennél prózaiabb, de kétség kívül kardinális kérdésben csúcsosodott ki.
A déliek álláspontja az volt, amit az alkotmány nem utal szövetségi hatáskörbe, arról az egyes államok szabadon rendelkezhetnek, s érvényt kívántak szerezni szabadkereskedelmi jogosítványaiknak, melyeket az északiak korlátozni akartak.
Mennyivel jobban hangzott, hogy a „fennkölt” Észak a „csökevényes” Déliek rabszolgatartását akarta megszüntetni. (Azzal persze nem tud elszámolni, hogy még száz évvel később is jelen volt(van) az apartheid Észak nagyvárosaiban.)

Ennek a háborúnak sem volt kétséges– a Mexikó-USA háborúhoz hasonlóan - a kimenetele, az objektív erőfölény adott volt.
Ezt a békét is földvásárlás követte, 1867-ben megvásárolták Oroszországtól Alaszkát, majd – enyhén szólva - furcsa körülmények között 1893-ban átvették Hawaii, 1899-ben a Fülöp-szigetek, 1903-ban pedig Panama irányítását.
1899-ben még arra is kiterjedt a figyelmük, hogy megvétózzák az európai hatalmak kizárólagos kereskedelmi jog szerzését Kínában.
Vigyáztak az amerikai – pénzügyi és ipari –befektetők érdekeire.
A külországi kölcsönöket, az ott megszerzett nagyvállalati koncessziókat politikai feltételekhez kötötték, s amikor ennek a veszélyét észlelték, de akár csak érzékelték azonnal „felléptek”. (Miután ezen „veszélyek zömét” maguk gerjesztették, így „nem volt nehéz”.

Az I. világháborúban Amerika részvétele még csak jelképes volt.
1917-ben besorozott ugyan 2 millió amerikait katonának, s az év második felében át is küldte őket az óceánon, de a franciaországi frontokon csak 1918 nyarán jelentek meg. Az augusztus 8-i Amiens térségi nagy fordulat után hamar eljött a háború végét jelentő 1918. november 11-i fegyverszünet…

A II. világégésből már bizonyíthatóan nem is akart kimaradni, szinte alig várta, hogy bekövetkezzék 1941. december 7-én Pearl Harbor-i japán támadás.
Ma már dokumentált, az amerikai hírszerzés „mindent tudott, de semmit sem tett”, az amerikai közvélemény befolyásolása érdekében.
Ki kellett ugyanis provokálni a 1935-ben elfogadott semlegességi törvény megváltoztatásának „közhangulati” kikényszerítését, hogy a népakarat okán lépjen be az USA a háborúba.

A háborúba való belépés kellett ahhoz, hogy a jelenre is kiható jelentőséggel bíró atombomba bevethető legyen, amelyen már ekkor „dolgoztak”, de csak 1945 nyarára készült el.
1945 május végén - a német kapituláció után - már tudták, hogy „versenyt futnak az idővel”, s az időzavar feszültségét jól tükrözi az a jegyzőkönyv, amely arról a San Franciscó-i titkos tanácskozásról készült, amelyen az volt a téma, be kell – egyáltalán be lehet-e – vetni Japán ellen az atomfegyvert?
A tanácskozás alaphangját Edward Stettinius, a külügyminiszter helyettes adja meg, amikor kifejti: „A cél szempontjából már elvesztettük Németországot, ha a japánok is kiszállnak, nem lesz élő lakosság az atombomba tesztelésére.”
Erre még Dulles külügyminiszter rátesz egy lapáttal: „A háború utánra tervezett, a világ elrémisztésére szánt programunk az atombombán alapszik. Ehhez egyszeri, nagyon nagy számú, legalább 200.000-es áldozat kell, amelyet úgy számítunk, 80.000 azonnal, 120.000 hetek múlva hal meg, s folyamatosan követik az ezzel összefüggő halálesetek. Ez utóbbiak azért jók(?), mert még akkor is emlékeztetik a népeket, mitől kell félni a világnak.”
Meghatározták a hadsereg és a hírszerzés feladatát is: „Háborúban kell tartani őket, amíg a bomba el nem készül. A hírszerzésnek el kell érni, hogy tartsák a hitet a japánokban, nehogy kapituláljanak, a légierőnek ennek érdekében mérsékelni kell a hagyományos bombázást.” (Ez utóbbi nagyon is „megszívlelendő” szempont volt, ugyanis ekkorra már 63 japán várost porig bombáztak, 672.000 volt a halott, milliós nagyságrendű a sebesült, s 8 millióan váltak földönfutóvá. Csak Tokió első bombázásakor 1945. március 10-én 1665 tonna robbanóanyaggal vegyes gyújtóbombát dobtak, 100.000 ember halálát okozva, azért ilyet, hogy még a tűzoltókat is demoralizálják, a jövőben még tüzet oltani is féljenek (88 tűzoltó oltás közben lelte a halálát).

Nem véletlen, ahogy erre a vezérkar reagált, közülük is kiemelendő Le May tábornok hozzászólása: „Ugye azzal mindenki tisztában van, ha elveszítjük a háborút, háborús bűnösként fognak elítélni mindannyiunkat”.
Dulles a tábornok aggályát az alábbi módon oszlatta el: „Azzal vagyunk tisztában, hogy már győztünk, s a háborús bűnösöket mindig a győztesek nevezik meg”.
A tábornoki kar aggályát és Dulles-Stettinius-i cinizmust igazolja a tokiói per – a nürnbergi per mintájára a japán „háborús bűnösök” ügyében lefolytatott eljárás – nemzetközi bíróságának egyik tagja, amikor ellenszavazatát indokolja:
El kell vetni a vádat, vagy a győzteseket is le kell ültetni a vádlottak padjára, mert az atombomba ledobása minden itt tárgyalt háborús bűnt felülírt.”

Az atombomba „szülőatyjainak” nyilatkozataiból is kitűnik, az indiai bíró jogi érvelése mennyire helytálló volt, amikor – lelkiismeretére hallgatva – külön-vélemény formájában hangot adott meggyőződésének.
Szilárd Leó: „Kérem, ne használják emberek ellen! Ha okvetlenül szükséges, mutassák meg a japánoknak, mit tud a bomba. Tokió fölött 10 km magasan robbantsák fel, elég lesz a szörnyű erejű robbanásnak a látványa is.”
Teller Ede: „Nem tudom, le kellett-e dobni Hirosimára a bombát, azt hiszem, hiba, de az biztos, hogy Nagaszakira ledobni bűn volt.”

Az amerikaiaknak azonban „hosszútávú” célja volt a három „testvérrel”, az új-mexikói sivatagban 30 méteres torony tetejére felhelyezett, s ott felrobbantott tesztbombával, s az „élesben” bevetett Little Boy-al (Kisfiúval), valamint Fet Man-nel (Kövéremberrel).
A mentalitásról sok mindent elárul a kísérlet Oppenheimer által adott kódneve: Trinity (Szentháromság).
Számításuk bejött, kiváltották a szándékozott félelmet a világból, s ha már így belejöttek a „háborúsdiba”, abba se hagyták, Korea már 1950-ben „megadta” a beavatkozás lehetőségét, majd jöttek sorra a többiek.
A teljesség igénye nélkül: Vietnám, Panama, Irak (többször is), Szomália, Afganisztán, Jugoszlávia, Görögország, Guatemala, európai, ázsiai, afrikai, dél-amerikai színterek…

Így jutunk el a mába, így ér össze Hirosima Bagdaddal, a „bostoni teadélután” rakpartja, a szerbiai lebombázott hidakkal, a napalmmal felégetett vietnámi falvak Guantanamóval, a múlt a jelennel.
Így lesz érthető, miért nem merte az USA felvállalni azt a győri pert, amelyben arra tettem kísérletet, válaszolják meg, miért kellett ’44. december 6-án, majd ’45. március 4-én több száz soproni polgárnak ártatlanul meghalni, megsebesülni.

Nem kértem mást, csak annyit, kérjenek bocsánatot.
Nem kértem pénzt, sem egyéb módon kártérítést, de még csak elégtétel adást sem. Mindössze annyit… „mondják azt, bocsánat”…
Mindenkitől, aki úgy lett amerikai fegyverek áldozata, hogy nem csak harci cselekményekben nem vett részt, de ilyen még körülöttük sem zajlott, sőt katonai célpont sem volt a közelükben.
Értem én, ez messzire vezet,… egészen Hirosimáig, de úgy vélem, nem csak a múlttól félnek, de a jelentől is hiszen a terroristának minősített célszemélyeket most gyilkolják le a drónokkal, a vétlen civil áldozatokkal együtt…

Beláthatatlanok a következményei, ha Amerika nem áll szóba a világgal, mert a világ, a vele szembeni harcot felvállaló részének nem marad más választása, mint a terrorizmus…
A jelekből ítélve az USA csak abból ért, csak arra reagál, de ahogy teszi, válaszainak” újabb és újabb terrorcselekmény lesz(lehet) a következménye...

Veszprém, 2015. október 1.

dr. Bősze Ferenc