Minden a kokárdával kezdődött...

Igen, azt hiszem minden a kokárdával kezdődött.
2002-ben, azon a szép tavaszi napon, amikor a FIDESZ háza táján megszületett a döntés, az „...aki magyar velünk tart...” jelmondatra utalva, tették közzé elhíresült felhívásukat, „...aki hívünk, az nem veszi le a kokárdát március idusa után sem...”.

Ebből nőtte ki magát aztán az a „hátrányos megkülönböztetés”, mellyel a FIDESZ retorika kisajátította a „nemzet” és a „polgár” fogalmát.
Ez az einstandolás egyúttal azt is jelentette, mindenki mást kirekeszt e fogalomkörből, s közli velük, nekik „coki”.
Ez nyelvtani megközelítéssel azt jelentette, hogy e két – nagyon fontos, alapvető, fogalommeghatározó – főnevünket melléknévvé változtatták, s „kizárólagos használati joggal” jelzős szerkezetként maguk elé ragasztották.
Egyértelműsítették, aki nem FIDESZ-es, – vagy legalábbis hívő – az nem tagja a nemzetnek, de még polgára sem lehet a honnak.
Ezzel alapozták meg a „mások” kirekesztését, mesterségesen felállították a „két tábort”, majd megkezdődött tételes „számbavételük”.

Nem kívánom e folyamatot lépésről lépésre végigkövetni, mindenki tudja – legalábbis érzékeli – mára hova jutottunk, de ami most választási ajánlásgyűjtés címén folyik az országban, az még ehhez képest is „minőségi változás”, átlépése egy újabb FIDESZ „Rubiconnak”.
Azáltal ugyanis, hogy aktivistái a tömbházakat addig járják végig lakásról-lakásra, amíg mindenkihez el nem jutnak, s ki nem pipálhatják, „(ki)szeret-(ki)nemszeret”, vagyis ajánlja a FIDESZ jelöltjét, vagy nem, elkészíthető egy névszerinti „állapotfelmérő” kimutatás.
Joggal teszi fel a kérdést, akihez harmadszor csengetnek be a „fiatalok”, nem sérül-e a választási törvény 123.§-ban foglalt tiltás, miszerint „ajánlás (csak a) polgárok zaklatása nélkül gyűjthető”.

Vélhetően felkészült „választási szakjogászok” kielemezték ennek eshetőségét, s úgy ítélték meg ez még a jog tűréshatárán belül van.
A „morális” tűréshatárnak pedig nincs visszatartó ereje.
Jó példa az alábbi „esettanulmány”, amely 2014. február 21-én péntek délután történt Veszprémben.
Egy vendéglő különtermében, egy közhasznú alapítvány nyilvános rendezvényén annak apropóján jöttek össze a helytörténet iránt érdeklődők, mivel megjelent a Veszprémi Szemle legújabb száma.
Rajtuk kívül megjelent a város alpolgármester asszonya is, de mint utóbb kiderült, ő „más apropóból”.
Hozzászólásával emlékeztette a jelenlevőket kik a támogatók, vagyis „kiknek köszönhető, hogy egyáltalán kézbe vehetik a lapot.

„Tájékoztatta” őket továbbá, hogy a rendezvényt követően az előtérben lesz „megtalálható”. Így elhelyezkedve adott volt, a kijárathoz csak mellette elhaladva lehetett eljutni, így szükségszerűen mindenkinek dönteni kellett, aláírja az ajánlóívet vagy sem.
Támogatja ezzel városunk FIDESZ-es országgyűlési képviselő jelöltjét – aki egyben regnáló miniszterelnök-helyettesünk, aktuálisan közigazgatási és igazságügyi miniszterünk, városunk adósságállománya kormányzati átvállalásának kezdeményezője, fő támogatója, s mellesleg a „helytörténet írás elkötelezett híve”...
Mondanom sem kell, „szem nem maradt szárazon”, de nem minden könny volt a meghatottságé...
Elgondolkodtató, hogy a teremben megjelent több tucat emberről, „vágóanyagként” tv felvétel is készült, így személyük utóbb beazonosítható, mint ahogy az ajánlóívet aláírók is, így ezzel adott az „ajánlás elől elzárkózók” listája is.
Mondhatja a kedves olvasó, milyen praktikus és még a lépcsőházakat sem kell háromszor megmászni, a „képes felmérésre” helybe jönnek a delikvensek...
Arról még nem is szóltam, a jelenlévők közül hányan voltak közalkalmazottak, vagy egyéb állami, önkormányzati, hivatali dolgozók, akiktől ebben a helyzetben nem is várható el, hogy „mérlegeljék”, „engedelmeskednek-e”…

Egyértelmű, a választási visszaélés bűncselekményt csak az követi el, aki a „jelölési eljárás szabályait megszegve erőszakkal, fenyegetéssel, megtévesztéssel vagy anyagi juttatással szerez ajánlást”.
Itt erről szó sincs. „Csak” morális elvek sérülnek.
Tulajdonképpen az is morális kérdés, hetente ömlik a „csapból” (bocsánat, a Veszprémi 7Nap-ból) – vélhetően más városban az „agymosás helyi orgánumából” – melyik kormánytag, parlamenti vagy önkormányzati képviselő „tesz felajánlást”, „ad hozzájárulást”, „biztosít támogatást”.
A kérdés csak az, hogy miből?
Ha a sajátjából, akkor a dolog rendben van, az ő pénze, legyen övé a „dicsőség” is.
De ha ezt állami, vagy önkormányzati pénzből teszi, az ily módon rendelkezésére álló keretösszegből adakozik, akkor ezt a közéből teszi, s mindannyiunké a dicsőség.
Csínján tehát a jelzőkkel!!!

Korántsem biztos, hogy vidáman olvasták Tápióderecskén (a településnév tetszés szerint helyettesíthető) a kormányzati döntést, miszerint „az állam átvállalja Navracsics városától a Veszprémi Aréna sport és rendezvény csarnok tőke és kamattartozását”.
A balgáknak erről ugyanis az jutott eszükbe, hogy hány helyre el tudták volna költeni szabadon behelyettesíthető településükön ezt az állami pénzt.
Ha lenne Navracsicsuk... De nekik nincs, nekünk van...be-be-be. (helyettesíthető „he-he-rére is.)

Veszprém, 2014. február 25.

                                                                                          dr. Bősze Ferenc