Dr. Etter Ödön:

Tisztelt Gyászoló közösség!

Egy héttel ezelőtt a Teremtő magához vette szeretett Barátomat Ferit!

Mi, akiknek nevében szólok, ügyvédtársaink, évfolyamtársaink, barátaink köszönettel és hálával tartozunk a Teremtőnek, hogy 64 évig a mienk lehetett, hogy örömet hozott a mi életünkre is.

Ferit a pécsi tudományegyetemen ismeretem meg, évfolyamtársak voltunk.

Az egyetem évei alatt kerültünk baráti viszonyba – amely a diploma átadatásakor megszakadni látszott.

De ez csak a látszat volt. Kapcsolatunk nem szakadt meg. Feledhetetlen baráti évek állnak mögöttünk. Igaz barátság!

Cum Laude! Dicsérettel! Ez áll Dr. Bősze Ferenc 1976-ban megszerzett jogi diplomáján.

És ez volt rá jellemző egész életében.

Amit tett azt mindig teljes erővel tette, úgy hogy az elvégezett munkára azt lehessen mondani, Cum Laude! azaz dicsérettel.

Feri külügyi pályára készült, de mivel az ösztöndíjszerződését nem tartották be, volt ereje váltani. Sopron és Pécs között Veszprémet, közelebbről Veszprémfajszot választotta, ahol a Csopak tája Tsz jogásza lett.

Akkor úgy ítéltük meg, ennél többre hivatott!

Ő azonban már ekkor is bizonyított! Hatalmas feladat volt a Tsz-t Részvénytársasággá alakítani. Feri ebben is úttörő szerepet játszott. Ez idő tájt csábították a Pécsi Egyetemre jogi előadónak, de Ő maradt.

1990-es év hozta a nagy fordulatot, amikor ügyvéd lett.

Végképp megtalálta önmagát az ügyvédi pályán.

Vannak elhivatott emberek,/ akik évtizedeken át azért tanulnak,/ hogy egész életüket mások segítésére szenteljék./ Ilyen emberek az ügyvédek is!

Feri országos hírnévre tett szert irodájával, fontos, nagy ügyek képviseletével.

Nem sztárügyvéd volt. Ő kiváló ügyvéd volt!

Az ügyvédi pályán megtapasztalhatta, nem felelhetünk meg minden elvárásnak.

Feri csak olyan ügyet vállalt, ahol az igazság – és nem csupán a jog – az ügyfele oldalán állt!

Ha mindenkinek meg kívánunk felelni, akkor fel kell adni hitünket! De Ferinek volt stabil hite! Hitt az emberi tisztességben, az emberi jóságban, s abból nem engedett.

A hitét mindvégig megtartotta!

Most Feri, az örökmozgó, az életvidám elcsendesedett.

Baráti kapcsolatunk egy másik síkra, dimenzióba tevődik át.

Ahogy a diploma átadásakor a távolság miatt kapcsolatunk elvészni látszott, de az elmúlt évtizedek bizonyították, nincs az a távolság, amely az igaz barátságot szétszakítaná, most a halál miatt elvészni vél kapcsolatunk.

De hitünk győzedelmeskedik a halál felett, és kapcsolatunk örök marad, melyet nap mint nap megélhetünk.

Bizton vallom, aki egy fohásszal a jövőben hozzá fordul, érezni fogja Feri segítségét!

Éppen ezért Feri, ügyvéd kollégám, évfolyamtársam, de elsősorban kedves barátom nem búcsúzom, hanem hiszem a viszontlátást. Addig is imádkozom érted, nyugodjál békében! Isten Veled!

Vándorfi László:

Drága Feri!

Művész barátaid nevében búcsúzom Tőled.

Negyed százada, hogy először találkoztam különös lényeddel. A Petőfi Színház egyik rendezvényén egyszer csak a terített asztal mögül, egy jó pohár bor mellől dalban megszólalt, megjelent Szindbád. Zengett egyre jobban, egészen addig, míg el nem jutott a Színház termeinek legutolsó zugába.

Aztán évekkel később, egy másik színházi közösség nevében fordultam hozzád, és szorult helyzetünkben nem csak éles ügyvédi ésszel, fantasztikus koncentráló képességgel, hanem tisztességgel, barátsággal, jószolgálati követként elmentél a végső ajtókig és a végső hangnemekig is, hogy szolgáld ügyünket. Amikor a drámai helyzet egy váratlan fordulattal úgy hozta, akkor beláttad, hogy félre kell állni ebből a szolgálatból, és ekkor is barátsággal, talán még melegebb barátsággal szurkoltál, és nézted a színpadi művészet csodáit, hallgattad a hangokat, nézted a mozdulatokat, ittad a szavakat.

Létrehoztad Veszprémben a veszprémi kulturális élet talán egyik legnagyobb teljesítményét, a Buhim-völgyi Szalont. Ez a városi polgár egyik megnyilvánulása volt. Megfogalmaztad, élted, létrehoztad azt, ami a polgárnak kötelessége, többek között kapcsolat a kultúrával, személyes kapcsolat a jelentős alkotókkal, és mindennek megosztása városod közösségével. Kitártad a Buhim-völgyi ház kapuját, beléptek a művészek, belépett a közönség. Ez volt egy horizontális nyitás. Mindezzel együtt vertikálisan megnyílott a tér, és leköltöztek a Buhim-völgybe a csillagok, leszállt a zsenialitás, leszálltak az égi hangok, leszálltak a magvas és korszakos gondolatok azoknak az embereknek a nyelvén, szaván, hegedűjén, mozdulatain, akik korszakunk meghatározó személyiségei. Ma már bezárult a Buhim-völgyi Szalon kapuja. De csak horizontálisan. Vertikálisan megnyílott ma újra, és ezek a csillagok, akiket eddig Te csodáltál, most lejönnek ide, és grádicsot alkotnak, lépcsőt ahhoz, hogy föllépdeljél a mennyek kapujáig, ahonnan talán visszafordulsz belépés előtt, és Nagy László kedvenc szavaival kissé bizonytalanul szólalsz meg:

„Létem ha végleg lemerűlt

Ki imád tücsökhegedűt? . . .

S ki viszi át fogában tartva

a Szerelmet a túlsó partra!”

De nem kell aggódni, a tücsökzene megszólal, megszólalnak a nemesebb hangú hegedűk, megszólalnak éteri hangok, és a Te lényedből hullik alá ez a bizonyos átvitt értelmű és magasabb rendű szeretet és szerelem. Hol eső, hol köd, hol hó formájában, és talán a mi arcunkba is hullik, és minket is illet ez a hatalmas adomány, és gyűjthetünk muníciót arra, amikor majd mi következünk ezen az úton.

Te ott állsz a mennyek kapujában, belépsz, hogy utána mi következik, ezt nem tudjuk.

Szindbád!

Jó utazást!

Dr. Szabó Éva:

Drága, igaz jó barátunk BŐSZE FERENC: a családfő, a családapa és kilencszeres nagypapa, az ismert ügyvéd, partnerünk a barangolásokban, földi társaságunkból távozott. Nem volt egyszerű természet, habzsolta az életet, ezerrel pörgött, társadalmi kérdésekben kifejtett aktivitásával megosztotta az őt körülvevőket.

Egy összejövetelen, amikor egy névelemző igen találó jellemzését olvasták fel neki, saját magáról Váci Mihály idézettel vallott:

„...mondd, kiáltsd, terjeszd, dadogd

jogos igazad, igaz jogod.

Kiáltsz – s nem hallgatnak oda?

Te nem hallgathatsz el soha!

Elhallgatnak? – Légy hangosabb!

Nincs jogod, hogy hangot ne adj

azoknak, kiknek motyogás

a hangjuk, meg káromkodás.”

Ő itt befejezte az idézetet, de a sors folytatta a Feri által választott verset:

„Verd magad, mint a szív, zuhogj,

ne éltessen már csak e gond:

Magad értük halálra rontsd,

míg össze nem rogysz – te bolond!”

Drága barátunk, nyugodj békében!

Dr Petkovits Tamás:

Tisztelt Gyászoló Gyülekezet!

„Az igazságot kimondani nem nagy dolog, megtalálni nehéz. Kimondásához a test bátorága kell, megtalálásához a léleké.” Ez az Illyés Gyula idézet 1985 óta volt az irodám falán, egészen nyugdíjba vonulásomig, 2013-ig. Feritől kaptam, aki az igazságügyi szakértői kinevezésemkor adta át nekem, s azóta is igyekszem ennek jegyében dolgozni. Szent dolog az igazság, a hegyi beszédben is előkelő helyen áll. Morálisan eléggé hanyatlott világunkban csak felkiáltó jellel ápolandó. Közvetve, Bősze Feri így meghatározó tényezővé vált életemben. Remélem azonban, hogy én is hatottam rá, mert egy barátságon belül nincs egyenlőtlenség.

Bősze Feri barátomról képtelenség érzelem nélkül beszélni. Megosztó személyiség volt, vagy rajongásig szerették, vagy a sokszor nyers vélemény nyilvánításai miatt nehezen tudták elviselni. Én az előbbiek közé tartozom, mert alkalmat adott rá, hogy a barátja lehessek.

1983 novemberében a megyei kórház kórbonctani osztályán meglátogatta Kovács Attila barátomat, aki bemutatott neki. Perceken belül kiderült, hogy apai nagybátyám volt Sopronban a háziorvosuk. Ekkor kezdődött barátságunk. Mindketten megbíztunk egymásban, ez a bizalom egy Krisztusi időszakot – 33 évet – ívelt át. Természetesen nagyon sok mindenben nem értettünk egyet, de a véleménykülönbségek, a viták ellenére kölcsönös lett a tisztelet. Nagyon sokat tanultam Tőle. Ismertük egymást, az egymásnak ajándékba vett könyvek mindegyike telitalálat volt mindkét részről. A barátságban önzetlen volt, mindent adott, sokszor komikus szituációk alakultak ki ebből. Az egyik szilveszteri bulin az egyik baráti pár összeveszett, és a fiú indult vissza Győrbe, már ment a kocsijához, amikor a hírt meghallva, az éppen zuhanyzó Bősze Feri törülközőt magára csavarva, papucsban rohant a havas úton, és visszahozta az illetőt. A Haszkovó lakótelep e különleges eseményre sokáig fog emlékezni. Ez is Bősze Feri volt. Mindennek nekiugrott, amit úgy vélt, hogy nem igaz. Úgy vélte, ha egy dologban akár csak egy kis hazugság is van, az az almában megbújó féregként az egész almát rövid időn belül földre kényszeríti.

1984-ben veszprémi tanácstagként felszólalt és kiállt a lakosság által sérelmezett és kifogásolt ügy mellett, amit az akkori városi vezetés nem akart meghallani. Természetesen az akkori hatalom a saját akaratát érvényesítette. Feri ettől kikészült. Szótalálási nehézségei lettek, ami már – megítélése szerint – ügyvédi munkáját is veszélyeztette, hiszen képtelen volt például a perbeszédeket az őrá jellemző igényes módon megtartani. Úgy véltem, hasznos lesz, ha elmegyünk csak mi ketten egy kelet Magyarországi körútra. Igazából ekkor ismertük meg egymást. Sok mindenről beszéltünk, s végül is sokkal jobb állapotba került.

1986-ban Németországban kezdem el dolgozni, s első hazalátogatásomkor, a vonattal Győrbe érkezve, csak másnap reggel tudtam volna hazajutni Veszprémbe. Ferinek váratlanul szóltam, aki éjjel indult Győrbe értem, és a visszaúton a fáradtságtól többször elaludt. Én átnyúlva igyekeztem a kocsit az úton tartani, mert Ő saját szavával élve „kicsit bubukált”.

Bősze Ferit, a mulatót és a nagy feladatokat felvállalót számosan ismerjük. Van, aki nem is tudta volna elképzelni, de hát ki mert volna nekiugrani az Amerikai Egyesült Államoknak, vagy egy Nobel-díjas írónak. Aki nem ismeri Ferit, annak javaslom, hogy olvassa el a blogjait. A blogirodalom legszebb gyümölcsei közé sorolandó művek, érdemes analyzálni őket.

Ferinek sajátos hite volt. Ő egy imponálóan nagy tudású, kifejezetten olvasott egyén volt, rettenetes volt vele vitázni, legyen az bármi, akár Rotterdami Erasmus, vagy akár Morus Tamás hitvilága, humanizmusa. Beszéltünk róla, hogy tulajdonképpen a halál után érdekes dolgok történhetnek. Mivel az ember lelke átlép a végtelenbe, ahol az időnek nincs jelentősége, az itt maradottak számára eltelt néhány évtized ott semminek számít. Mivel mi is belátható időn belül, de át kell, hogy térjünk ebbe a másik dimenzióba, ahol nincs idő, így ugyanott folytathatjuk a társalgásunkat Vele, ahol abbahagytuk.

Hitem szerint Feri már a Mennyei Birodalomban van, s azóta az ottani blogirodalom már számos csodálatos írással gazdagodott, a Mennyei Itélőszék bírái az ottani perrendtartást ismétlik kétségbe esve, de kapják is egymás után tőle a kritikákat.

Itt a zenés összejöveteleken, ahol megjelent, hamarosan énekszó hallatszott. Tudott élni, a régi értelemben vigadni. Nem csodálkoznék, ha már az Égi Birodalom falán túlról énekszó hallatszana, akár olyan kissé falsan, és a repertoárba belekeveredve olykor néhány munkásmozgalmi dal is. Ha majd a kapun dörömbölünk, és Petrus, a kőszikla megjelenne, lehet, hogy belülről egy kis köpcös alak igyekezne Őt félretolni, és odaszólna nekünk: a Főnök felkért, hogy csináljak rendet, megtettem, na most már jöhettek!

Hölgyeim és Uraim, ezen szavakkal búcsúzom Feritől egy rövid átmeneti időre, s ahogy Ödön mondta, addig is imádkozzunk érte.

Dr. Bőszéné Szatmári-Nagy Anikó:

Kedves Rokonaim, Barátaim!

Mély fájdalmamat növeli, hogy férjemmel utolsó közös utunkat ilyen korán kellett megtenni, de az enyhíti, hogy miután megvívta élete végső küzdelmét, mosollyal az arcán láttam utoljára. Ez a mosoly szólhatott a múltnak és a jövőnek is.

Az ő első húsz éve és az együtt megélt 44 évünk is nagyon gazdag volt érzelmekben, élményekben. Együtt éltünk meg jót, rosszat, így volt teljes az életünk.

Akik ismerjük, tudjuk, hogy nagyon intenzív életet élt. Az adhat vigaszt, hogy ezáltal életéveinek számát sokkal többnek gondolhatjuk a ténylegesnél.

Megnyugvással tekinthetek a jövőbe is, hiszen ő mondta pár napja, hogy boldog, mert mindent meg tudott tenni azért, hogy gyermekeinket biztonsággal bocsássa „szárnyaikra”.

Ha megrendítően váratlanul is, de úgy ment el tőlünk, hogy nem hagyott maga után megválaszolatlan kérdéseket. Amit alkotott, azt megőrizhetik és folytathatják gyermekeink.

Elkísértük őt utolsó útján, de emlékeinkben őrizzük meg annak a Bősze Ferinek, aki Ő volt, annak a különleges, életvidám embernek, akit mindannyian szerettünk!

Ő Szent Ágoston soraival búcsúzik tőlünk:

„Ne sírj azért, mert szeretsz

A halál nem jelent semmit.
Csupán átmentem a másik oldalra.
Az maradtam, aki vagyok
És te is önmagad vagy.
Akik egymásnak voltunk,
Azok vagyunk mindörökre.
Úgy szólíts, azon a néven,
Ahogy mindig hívtál.
Beszélj velem, ahogy mindig szoktál,
Ne keress új szavakat.
Ne fordulj felém ünnepélyes, szomorú arccal,
Folytasd kacagásod, nevessünk együtt
Mint mindig tettük.
Gondolj rám, kérj, mosolyogj rám, szólíts.
Hangozzék a nevem házunkban, ahogy mindig is
Hallható volt, ne árnyékolja be távolságtartó pátosz.
Az élet ma is olyan, mint volt, ma sem más.
A fonalat nem vágta el semmi,
Miért lennék a gondolataidon kívül…
Csak mert a szemed nem lát…
Nem vagyok messze, ne gondold.
Az út másik oldalán vagyok, lásd, jól van minden.
Meg fogod találni a lelkemet és benne
Egész letisztult szép gyöngéd szeretetemet.
Kérlek, légy szíves… ha lehet, töröld le könnyeidet,
És ne sírj azért, mert annyira szeretsz engem.”

Amerika 1492. évi felfedezését követően – Kolumbusz tulajdonképpen a Grönlandról érkező viking Leif Eriksson után csak a második volt, s ráadásul nem is a mai értelemben vett Egyesült Államok területén kötött ki – hamarosan megkezdődött a földrész gyarmatosítása.
Történelmi tény, hogy az angolok csak a spanyolok (1513) és a franciák (1534) után jelentek meg az újvilágban, s 1578-ban kíséreltek meg állandó települést létrehozni Új-Funland szigetén.
Az első nevesített angol gyarmat 1620-ban Virginia volt, majd jött sorban a többi, tizenharmadikként – II. György angol király tiszteletére - Georgia 1732-ben.
Az amerikai gyarmatok fehérbőrű lakosságának 90%-a brit volt (zömmel angol, kisebb hányad skót és töredék ír), a fennmaradó 10%-on a németek és a hollandok osztoztak.

 1763-ra Franciaország végérvényesen kiszorult Amerika területéről, csupán északon, Kanadában maradtak pozíciói.
A háborúk – még ha győzelemmel is végződnek – jelentős kiadással járnak, terhelik az államkasszát, így az akkor uralkodó, III. György természetesnek vette, az adóterhek egy részét a 13 új amerikai gyarmatnak is viselnie kell, hiszen lakossága, épp úgy alattvalója volt, mint az anyaországban maradtak.
Ellenkezésre már csak azért sem számíthatott, mert „az új telepesek” által belakott partvidéket a brit királyi haderő tengeri és szárazföldi csapatai foglalták el. Nem csak a bennszülött indiánokat, de a konkurens franciákat is ő győzte le, nem pedig Amerika újsütetű lakói.
Maga az amerikai lakosság is megosztott volt, a patrióták-whigek (40%), „lázadókkal” szemben álltak az uralkodóhoz és Nagy-Britanniához hű lojalisták-toryk (20%), míg a lakosság fennmaradó 40%-a semleges maradt.

A nyílt lázadás 1774-ben egy illegális gyűléssel kezdődött, amelyen megszavazták az Anglia elleni gazdasági háborút.
Az engedetlenség felszámolására az uralkodó csapatokat küldött Bostonba, s 1775. április 19-én sor került az első fegyveres összecsapásra, amely utóbb a „függetlenségi háború” kezdő dátuma lett.
A katonai sikereken felbuzdulva megtartották a második kongresszusukat, ahol kimondták, felvállalják a fegyveres harcot is.
III. György proklamációval válaszolt, s a világ akkori jogrendjének megfelelően a felkelést „nyílt lázadásnak”, a felkelőket „haza- és felségárulónak” minősítette.
Az „árulást” egyértelműsíti, hogy az „amerikai hazafiak” Anglia ősellenségével Franciaországgal szövetkeztek saját hazájuk ellen…

Az eddig kapott „pofonok visszaadásának” lehetőségével élve a spanyolok és a hollandok is Anglia ellen fordulva a franciákhoz csatlakoztak, s az „amerikai britek”, vagyis a „brit amerikaiak” mellé álltak.
A brit parlament – felmérve a „nemzetközi” túlerőt, belátva a háború folytatásának értelmetlenségét – a békekötés mellett döntött. A szerződést 1783-ban írták alá Versaillesben.
A fentiekből egyértelműen következik, az Anglia elleni összefogás sikere nem a patrióták „lojalisták feletti”, s nem is „Anglia elleni” győzelme.
„Függetlenségi háború” azért sem lehetett, mert azt az őslakos indiánok vívhatták volna a betolakodók - lett légyenek akár angolok, akár franciák, akár spanyolok – ellen.
Vietnámban is csak a vietnámiak, Indonéziában is csak az indonézek harcolhattak Franciaország, illetve Hollandia ellen a szabadságukért, s India függetlenségét is csak a hinduk vívhatták ki Angliával szemben.
A „betelepített gyarmatosítók” küzdelme legfeljebb „belharc” azokkal szemben, akik küldték őket, velük marakodhattak volna a „koncon”, azon, hogyan osszák el a „zsákmányt”, mit kell ebből „hazaküldeni”, s mit tarthatnak meg maguknak.

A megszületett Egyesült Államok szinte megalakulásával egyidejűleg megkezdte az – egyelőre békés – terjeszkedését. Megalkották a „tagállammá válás” szabályrendszerét, ha új területre érkezők száma elérte az 5 ezer főt, saját törvényhozó testületet választhattak, s megfigyelőt küldhettek a kongresszusba, s ha a lélekszám elérte a 60 ezer főt, állammá válhatott, saját kormányzót választhatott, képviselőket, szenátorokat küldhetett a törvényhozás alsó- és felsőházába.
1803-ban Franciaországától Louisianaát, 1819-ben a spanyoloktól Floridát vásárolták meg.
A területgyarapítás békés folyamata akkor szakadt meg, amikor Texast Mexikó „nem adta”, s az ottani telepesek 1836-ban kimondták Mexikótól az elszakadást. Ezt Mexikó még „tűrte” – mert Texas magát függetlennek nyilvánította - de amikor 1845-ben az USA Texast „meghívta” tagállamnak, kitört a háború, amely 1848-ban Mexikó vereségével ért véget.
Aa győzedelmes „egyesült amerikai államok” megszerezték Új-Mexikót, Oregont, majd Arizonát, Nevadát, Coloradot és Kaliforniát. A hat új állam, 2.4 millió km2-re bővítette az így már kontinensnyi méretűvé növekedett USA-t.
1803-1848 között mindössze 45 év telt el, s az ország több mint háromszorosára növelte területét.
Egy másik összevetésben, ha csak az első állandó kolónia létesítésétől „számítjuk az időt” a „Könnyek Útjáig”, amikor százezer indiánt telepítettek át Oklahomába, „büszkén” elmondhatják a betelepült európaiak, 230 év alatt elpusztították, vagy jelentéktelenné silányították Észak-Amerika ősi kultúráját, megtizedelték élővilágát, igaz „cserébe” gazdasági és politikai világhatalommá változtatták a kontinenst.

A terjeszkedés sajátos fejezete a Monroe elv, amely már a gyarmatszerző, az észak-amerikai kontinensen túlterjeszkedő szándékát mutatta meg Európának.
A meghirdetett elv ekkor még csak Dél- és Közép-Amerika vonatkozásában volt üzenet az öreg kontinensnek, hogy az USA ott nem fog tűrni európai beavatkozást, s ott csak az USA-nak van joga gyarmatokat szerezni.
A Monroe elvet később a „sorstól elrendelt végzet” ideológiája váltotta fel.

Nem volt elég elfoglalni, be is kellett lakni az újonnan szerzett óriási területeket.
1800-1820 között 700 ezer, 1860-ig 4 millió, majd 1860-1910 között további 23 millió bevándorló érkezett Európából az USA-ba, s ehhez jött még a, mintegy 4 millió rabszolga Afrikából.

A „függetlenségi háborúhoz” hasonlóan ugyancsak ambivalenciával terhelt az 1861-1865 közötti Amerikai Polgárháború, amelyet hamisan neveznek az Észak Dél elleni, a rabszolgaság eltörléséért vívott háborúnak.
Az északi és déli államok között feszülő ellentét ennél prózaiabb, de kétség kívül kardinális kérdésben csúcsosodott ki.
A déliek álláspontja az volt, amit az alkotmány nem utal szövetségi hatáskörbe, arról az egyes államok szabadon rendelkezhetnek, s érvényt kívántak szerezni szabadkereskedelmi jogosítványaiknak, melyeket az északiak korlátozni akartak.
Mennyivel jobban hangzott, hogy a „fennkölt” Észak a „csökevényes” Déliek rabszolgatartását akarta megszüntetni. (Azzal persze nem tud elszámolni, hogy még száz évvel később is jelen volt(van) az apartheid Észak nagyvárosaiban.)

Ennek a háborúnak sem volt kétséges– a Mexikó-USA háborúhoz hasonlóan - a kimenetele, az objektív erőfölény adott volt.
Ezt a békét is földvásárlás követte, 1867-ben megvásárolták Oroszországtól Alaszkát, majd – enyhén szólva - furcsa körülmények között 1893-ban átvették Hawaii, 1899-ben a Fülöp-szigetek, 1903-ban pedig Panama irányítását.
1899-ben még arra is kiterjedt a figyelmük, hogy megvétózzák az európai hatalmak kizárólagos kereskedelmi jog szerzését Kínában.
Vigyáztak az amerikai – pénzügyi és ipari –befektetők érdekeire.
A külországi kölcsönöket, az ott megszerzett nagyvállalati koncessziókat politikai feltételekhez kötötték, s amikor ennek a veszélyét észlelték, de akár csak érzékelték azonnal „felléptek”. (Miután ezen „veszélyek zömét” maguk gerjesztették, így „nem volt nehéz”.

Az I. világháborúban Amerika részvétele még csak jelképes volt.
1917-ben besorozott ugyan 2 millió amerikait katonának, s az év második felében át is küldte őket az óceánon, de a franciaországi frontokon csak 1918 nyarán jelentek meg. Az augusztus 8-i Amiens térségi nagy fordulat után hamar eljött a háború végét jelentő 1918. november 11-i fegyverszünet…

A II. világégésből már bizonyíthatóan nem is akart kimaradni, szinte alig várta, hogy bekövetkezzék 1941. december 7-én Pearl Harbor-i japán támadás.
Ma már dokumentált, az amerikai hírszerzés „mindent tudott, de semmit sem tett”, az amerikai közvélemény befolyásolása érdekében.
Ki kellett ugyanis provokálni a 1935-ben elfogadott semlegességi törvény megváltoztatásának „közhangulati” kikényszerítését, hogy a népakarat okán lépjen be az USA a háborúba.

A háborúba való belépés kellett ahhoz, hogy a jelenre is kiható jelentőséggel bíró atombomba bevethető legyen, amelyen már ekkor „dolgoztak”, de csak 1945 nyarára készült el.
1945 május végén - a német kapituláció után - már tudták, hogy „versenyt futnak az idővel”, s az időzavar feszültségét jól tükrözi az a jegyzőkönyv, amely arról a San Franciscó-i titkos tanácskozásról készült, amelyen az volt a téma, be kell – egyáltalán be lehet-e – vetni Japán ellen az atomfegyvert?
A tanácskozás alaphangját Edward Stettinius, a külügyminiszter helyettes adja meg, amikor kifejti: „A cél szempontjából már elvesztettük Németországot, ha a japánok is kiszállnak, nem lesz élő lakosság az atombomba tesztelésére.”
Erre még Dulles külügyminiszter rátesz egy lapáttal: „A háború utánra tervezett, a világ elrémisztésére szánt programunk az atombombán alapszik. Ehhez egyszeri, nagyon nagy számú, legalább 200.000-es áldozat kell, amelyet úgy számítunk, 80.000 azonnal, 120.000 hetek múlva hal meg, s folyamatosan követik az ezzel összefüggő halálesetek. Ez utóbbiak azért jók(?), mert még akkor is emlékeztetik a népeket, mitől kell félni a világnak.”
Meghatározták a hadsereg és a hírszerzés feladatát is: „Háborúban kell tartani őket, amíg a bomba el nem készül. A hírszerzésnek el kell érni, hogy tartsák a hitet a japánokban, nehogy kapituláljanak, a légierőnek ennek érdekében mérsékelni kell a hagyományos bombázást.” (Ez utóbbi nagyon is „megszívlelendő” szempont volt, ugyanis ekkorra már 63 japán várost porig bombáztak, 672.000 volt a halott, milliós nagyságrendű a sebesült, s 8 millióan váltak földönfutóvá. Csak Tokió első bombázásakor 1945. március 10-én 1665 tonna robbanóanyaggal vegyes gyújtóbombát dobtak, 100.000 ember halálát okozva, azért ilyet, hogy még a tűzoltókat is demoralizálják, a jövőben még tüzet oltani is féljenek (88 tűzoltó oltás közben lelte a halálát).

Nem véletlen, ahogy erre a vezérkar reagált, közülük is kiemelendő Le May tábornok hozzászólása: „Ugye azzal mindenki tisztában van, ha elveszítjük a háborút, háborús bűnösként fognak elítélni mindannyiunkat”.
Dulles a tábornok aggályát az alábbi módon oszlatta el: „Azzal vagyunk tisztában, hogy már győztünk, s a háborús bűnösöket mindig a győztesek nevezik meg”.
A tábornoki kar aggályát és Dulles-Stettinius-i cinizmust igazolja a tokiói per – a nürnbergi per mintájára a japán „háborús bűnösök” ügyében lefolytatott eljárás – nemzetközi bíróságának egyik tagja, amikor ellenszavazatát indokolja:
„El kell vetni a vádat, vagy a győzteseket is le kell ültetni a vádlottak padjára, mert az atombomba ledobása minden itt tárgyalt háborús bűnt felülírt.”

Az atombomba „szülőatyjainak” nyilatkozataiból is kitűnik, az indiai bíró jogi érvelése mennyire helytálló volt, amikor – lelkiismeretére hallgatva – külön-vélemény formájában hangot adott meggyőződésének.
Szilárd Leó: „Kérem, ne használják emberek ellen! Ha okvetlenül szükséges, mutassák meg a japánoknak, mit tud a bomba. Tokió fölött 10 km magasan robbantsák fel, elég lesz a szörnyű erejű robbanásnak a látványa is.”
Teller Ede: „Nem tudom, le kellett-e dobni Hirosimára a bombát, azt hiszem, hiba, de az biztos, hogy Nagaszakira ledobni bűn volt.”

Az amerikaiaknak azonban „hosszútávú” célja volt a három „testvérrel”, az új-mexikói sivatagban 30 méteres torony tetejére felhelyezett, s ott felrobbantott tesztbombával, s az „élesben” bevetett Little Boy-al (Kisfiúval), valamint Fet Man-nel (Kövéremberrel).
A mentalitásról sok mindent elárul a kísérlet Oppenheimer által adott kódneve: Trinity (Szentháromság).
Számításuk bejött, kiváltották a szándékozott félelmet a világból, s ha már így belejöttek a „háborúsdiba”, abba se hagyták, Korea már 1950-ben „megadta” a beavatkozás lehetőségét, majd jöttek sorra a többiek.
A teljesség igénye nélkül: Vietnám, Panama, Irak (többször is), Szomália, Afganisztán, Jugoszlávia, Görögország, Guatemala, európai, ázsiai, afrikai, dél-amerikai színterek…

Így jutunk el a mába, így ér össze Hirosima Bagdaddal, a „bostoni teadélután” rakpartja, a szerbiai lebombázott hidakkal, a napalmmal felégetett vietnámi falvak Guantanamóval, a múlt a jelennel.
Így lesz érthető, miért nem merte az USA felvállalni azt a győri pert, amelyben arra tettem kísérletet, válaszolják meg, miért kellett ’44. december 6-án, majd ’45. március 4-én több száz soproni polgárnak ártatlanul meghalni, megsebesülni.

Nem kértem mást, csak annyit, kérjenek bocsánatot.
Nem kértem pénzt, sem egyéb módon kártérítést, de még csak elégtétel adást sem. Mindössze annyit… „mondják azt, bocsánat”…
Mindenkitől, aki úgy lett amerikai fegyverek áldozata, hogy nem csak harci cselekményekben nem vett részt, de ilyen még körülöttük sem zajlott, sőt katonai célpont sem volt a közelükben.
Értem én, ez messzire vezet,… egészen Hirosimáig, de úgy vélem, nem csak a múlttól félnek, de a jelentől is hiszen a terroristának minősített célszemélyeket most gyilkolják le a drónokkal, a vétlen civil áldozatokkal együtt…

Beláthatatlanok a következményei, ha Amerika nem áll szóba a világgal, mert a világ, a vele szembeni harcot felvállaló részének nem marad más választása, mint a terrorizmus…
A jelekből ítélve az USA csak abból ért, csak arra reagál, de ahogy teszi, válaszainak” újabb és újabb terrorcselekmény lesz(lehet) a következménye...

Veszprém, 2015. október 1.

dr. Bősze Ferenc

A mérnök, az orvos és a jogász azon vitatkozik, melyik a régebbi tudomány.
Azt mondja az orvos: ez nem is lehet kérdés, hiszen az Úr Ádám oldalbordájából teremtette Évát, vagyis „operált”.
Megszólal a mérnök: előtte az Úr „rendet” kellett teremteni az őskáoszból,
mire a jogász csak annyit jegyzett meg: már bocsánat, de ki „csinálta” az őskáoszt?

Napjaink legaktuálisabb kérdése, mi ez az „emberáradat”, ami a Közel-Kelet, Ázsia és Afrika felől ellepi Európát, s amiben az a legfélelmetesebb – szemben a „valódi” szökőárral – ennek a cunaminak nem látni a végét.
A hasonlatnál maradva, ez a „víztömeg” már régóta fodrozódott, hullámai egyre erősödtek, s lehetett számítani arra, előbb-utóbb tajtékos is lesz.
De prognosztizálható volt-e a beáramló tömeg „cunami” mérete?
Az elvárható előrelátás vonatkozásában természetesen nem a laikusokra, hanem a „szakemberekre”, vagyis a titkosszolgálatokra, s azon belül az amerikaira gondolok. 

Így van ez az üstökössel - mint természeti jelenséggel - is.
Amikor megjelenik az égen, a sok-sok „újságot nem olvasó” rácsodálkozik, jé, mi az ott az égen(?), esetleg jé, ott egy üstökös.
Az „újságolvasók” már napokkal - a „szakirodalmat” olvasók hetekkel - korábban tudnak érkezéséről, így csak megcsodálják, de nem lepődnek meg.
Na de a csillagászok pontosan tudják az égi jelenségek jövőbeni érkezését, így azt is, mikor jön a „következő”. (A Halley üstökös – amelynek tudjuk, hogy keringési periódusa 76 év - s 1986-ban volt legutóbb látható – legközelebb 2061-ben fog felbukkanni a Földről látható égbolton.) 

A titkosszolgálatok tehát mint „csillagászok” leszerepeltek. Megbuktak, vagy „csak” hitelüket vesztették? Félő, hogy az utóbbi történt.
A régmúltból gondoljunk Pearl Harborre. Mi is történt ott 1941. december 7-én?
A japán légierő „váratlanul” csapást mért az USA csendes óceáni támaszpontjára, 2403 halottat, 1178 sebesültet, 18 elsüllyesztett, illetve ronccsá bombázott hadihajót, s 188 megsemmisített repülőt hagyott maga után.
Már akkor is tudott volt –már dokumentáltan is lelepleződött – a CIA a tervezett támadásnak még az időpontját is tudta, s ezért nem voltak „épp akkor” a háború szempontjából később döntő jelentőséggel bíró repülőgép-hordozó anyahajók a kikötőben.

Az akkori terminológia szerint a szándékos tétlenséget „magasabb rendű szempontokkal” indokolták, ami vélhetően a 2403 „hősi halott” családjának nem volt elfogadható magyarázat, hiszen őket ezek szerint tudatosan „beáldozták”.

 A „le silence de l’administration” a közelmúltban is megtörtént, az amerikai titkosszolgálat „hallgatott”, pontosabban elhallgatta, amiről tudott.
2001. szeptember 11-én „megismétlődött 1941. december 7-e, csak a helyszín és a szereplők változtak. Pearl Harbor helyett New York, japán kamikázék helyett „arab terroristák”.
Még a halottak száma is kísértetiesen hasonlóan „jelképes” maradt. (Ráadásul ahhoz képest, amennyi „lehetett volna” egy ilyen támadás következményeként.)
A 2976 áldozat arra mindenképp „jó” volt, felhatalmazást kapjon az elnök, belátása szerint döntsön, „milyen eszközökkel harcol a terrorizmus ellen”, illetve a „rendfenntartó szervek” beférkőzhessenek az állampolgárok magánéletébe. 

Ezt a 2403 háborús, illetve 2976 terrorcselekmény áldozati adatot érdemes összevetni az amerikaiak által 2004 óta alkalmazott dróntámadások civil áldozataival.
Őket a dróntámadásra parancsot kiadó, vagyis a „gyilkolást elrendelő” illetékes amerikai hatóságok „járulékos veszteségként” tartanak nyilván.
A közzétett adatok nagy szórást mutatnak, de abban egységesek, hogy átlagban egy „célszemélyre” 28 „nem célszemély” kerül.
A Guardian kimutatásában 41 ily módon legyilkolt terrorista szerepel, 1147 áldozattal, míg egy másik adatsor szerint a 24 „ítélet nélkül kivégzett” al-Kaida tagra 874 járulékos veszteség jutott, köztük 142 gyermek(!!!) 
Térjünk vissza a mottóban felemlegetett „őskáoszhoz”, mert addig nem lehet továbblépni, amíg nem tisztáztuk, ki a felelős ezért.
Az USA „vietnamizálta” a Közel-Keletet, s Nagy-Britanniával közösen Líbiát. Mindent megtettek annak érdekében, hogy elszabadulhasson a „pokol”, s az mint látjuk el is szabadult…
Mindenki megtapasztalhatta, milyen elemi erővel űzte ki a dzsihád a szovjetek Afganisztánból, s akik a helyükbe lépetek, számolniuk kellett, velük is ez fog történni.
Az iszlám öt alappillére (a hit megvallása, a napi ötszöri imádság, a ramadáni böjt megtartása, a kötelező alamizsna adás és a mekkai zarándoklat) együttesen is csupán felkészülés a dzsihádra, „az Allah hatalmát bitorló teremtmények elleni harcra”. 
Az iszlámizmus a fegyveres harc mellett a kultúra területén is megindította a maga offenzíváját, s csak azután terjesztette ki azt a társadalom és a politika egészére. A ’70-es évekig a muzulmán országok többségében a nacionalizmus volt az uralkodó. Ez mára megváltozott, a nemzeti identitás háttérbe szorult, s az iszlamizmus az észak-afrikai, a közel- és távol-keleti hívőket egybeolvasztotta – a muszlim valláson belüli alapvető, s minden mást megelőző szunita-síita ellentét Európa nézőpontjából másodlagossá vált – s „népvándorlásuk” során egységes tömeget képeznek. 
Európa szempontjából az sem mindegy, hogy a foglalók földrészünket minek tekintik?
A dár-al iszlám-mal (az igazhitűek földjével) szemben álló dár el harb-nak (az istentelenség földjének) ahol megengedett a dzsihád, avagy dár el ahd-nak (a „szerződés földjének”), ahol a muzulmánok békében élhetnek egy nem muszlim állam fennhatósága alatt.
Ebből a szempontból érdekes, hogyan változott Franciaország és Németország megítélése. A ’80-as évek közepéig dár el ahd-nak tekintették, majd a dár el harb része lett, de jelenleg már a dár-al iszlám részének tekintik.
Miért következett ez be? Azért, mert megítélésük szerint már megfelelő számú muzulmán él ezekben az országokban.
 Már brit politikai hivatkozásokkal is azt igyekeznek alátámasztani, hogy lassan Anglia is már muzulmán országnak – vagyis a dár-al iszlám földjének - tekintendő, hiszen több képviselő jelölt (munkáspárti és konzervatív egyaránt) választási programja részeként hirdette meg, a muzulmán diáklányoknak ne kelljen koedukált iskolába járni, illetve az iskolai menzán biztosítani kell a „halál” étkezés lehetőségét.
Napjainkban Belgiumban a muzulmánok – és sajátos módon, de teljesen logikusan a zsidóság – fellázadtak az ellen, hogy a „fájdalommentes állatvágás EU szabványra” hivatkozással meg akarják tiltani mind a „halál”, mind a „kóser” vágást, vagyis érvényesíteni kívánják szerzett jogaikat.
Az iszlám hívőknek - többségbe kerülésük esetén - nem csak joguk, de kötelességük is bevezetni az adott országban a „sariát”, az „iszlám szent szövegeken és jogi hagyományokon alapuló törvénykezést”. 

Mit értek vietnamizálsá alatt?
A Közel-Keletet és Líbiát – Vietnámhoz hasonlóan - letarolták, lepusztították, sorsára hagyták. Felégették, mint annak idején Vietnámot.
Nem eldöntött, gyávák, vagy alkalmatlanok gyalogosan „face to face” megküzdeni az ellenséggel, ezt „pótolták” Vietnámban a napalmmal.
Ennek a „hadviselési módnak” az a következménye, ami ott maradt utánuk.
Pontosan tudták, Szaddam Husszein „elbocsátott légióját” nem lehet „szélnek ereszteni”, mert újjászerveződik. Kadhafit nem lehet úgy likvidálni, hogy „űr” maradjon a helyén. Így teremtették meg az iszlám szélsőségesek térnyerését, területfoglalását. Személy szerint beazonosítható az Iszlám Állam hadvezetése a korábbi iraki és líbiai tiszti kar tagjaival.
Bin Laden példája megmutatta, nem minősíthetők át következmény nélkül az általuk „szabadságharcosnak kiképzett” mudzsáhidek terroristának.
Ők alapvetően a dzsihád harcosai voltak akkor is és ma is. Ők nem azt élték meg, hogy „szabadságharcosból terroristák” lettek. Ők az iszlám szolgálatában álltak, s állnak.
A dzsihád egyenlőségjelet tesz a Szovjetunió és az USA közé, mindkettő ellenséges szándékkal az igaz hitűek földjére lépett.
Szaúd-Arábia és az Emirátusok ezért rettegnek, ezért nem engednek be senkit a „menekültekből”, mert a dzsihád őket is veszélyezteti, miután a „szent földre” beengedték, „támogatják az iszlám ellenségét”.
Ezt csak Európa – egész pontosan annak jelenleg regnáló vezetése - nem látja, vagy látja, de nem akarja megérteni? 

Amerika a történelem során mindig megkísérelte érvényesíteni „szellemi”, gazdasági-technikai fölényét a világgal szemben.
A „külső erőkkel” harcait mindig „Amerikán kívül” vívta meg, „oda szervezte”. (Az Amerikán belüli történések „terápiás célú darázscsípések”, amelyeket részint akarta, részint hagyta, s ebbe még egy-egy elnökgyilkosság is belefért.)
Meg tudta úgy vívni a „hidegháborút” is, hogy csak időnként volt „meleg” a helyzet, de a „forráspontig” soha el nem jutott, minden konfrontálódására, de még a haditechnika „tesztelésére” is más földrészen került sor, s ettől ezidáig még Európát is megkímélte.
A Szovjetunió széthullása a klasszikus értelemben egypólusúvá tette a világot, de a világ nem mindig „klasszikus elvek” alapján működik, s míg potenciális ellenfelei közül Kína tartja magát az 1421-ben felállított „vertikális” koncepció elvéhez, az iszlám világ a horizontális terjeszkedés mellett döntött.
Felkínálta a „békés visszavonulás” lehetőségét az USA-nak, de az USA nem az a „visszavonulós” állam.
Ahova egyszer betette a lábát, onnan nem mozdul. Így elkerülhetetlen volt, hogy megütközzön az iszlámmal – a reményei szerinti a Kínával történő végső leszámolás, netalántán kiegyezés előtt – mint utolsó, útjában álló ellenfelével.
Európa sem a „szíve csücske”, mert mint unió, konkurense lehet, így kínálta magát a megoldás, „a hadszíntér legyen Európa”.
Kiszámítható, egy ponton túl Európa nem hagyhatja magára zúdulni az áradatot, s az is nyilvánvaló, az „áradat” célja, minél nagyobb tömegben a képzeletbeli határvonalon belülre kerüljön.

Ez a csiki-csuki, tili-toli zajlik most, kölcsönös „kóstolgatással”.
A korábban érkezett csoportok nem „természetüknél” fogva voltak békések, hanem azért, mert nem ütköztek ellenállásba.
Elég volt egy kis „röszkei homokszem”, s a korábban működő fogaskerekek elkezdtek csikorogni, a „befelé igyekvők” fegyvert ragadtak. (A bot és a kő – nem beszélve a méretes betondarabokról – emberélet kioltására alkalmas eszköz. 

Jövőbeni „utánpótlásból” már csak azért sem lesz hiány, mert pár évtizeden belül a Föld 9 milliárdra duzzadt népességéből 2 milliárdnak az alapvető életfeltételei sem lesznek meg. Nem lesz vizük, nem lesz élelmük.
A mostani 7 milliárdból 3 milliárd már így is „műanyagot” eszik (Magyarország lakossága több mint felének nem jut már valódi élelmiszer, illetve azért nem jut hozzá, mert nem bírja megfizetni.)
Már ez a 3 milliárd is érezhet késztetést, hogy elinduljon, ezért vérlázító, hogy az életfeltételek hiánya okán menekülőket hátrányosan megkülönböztetjük az „igazi menekültektől”, vagyis a politikai üldözöttektől, s a háborús övezetből érkezőktől.
Mitől nem „végszükség helyzet” az ahol nincs ivóvíz, nincs élelem, de van tv, így annak jóvoltából azzal szembesülnek, hogy Amerika és Európa gazdagabbik fele „túlzabálja” magát, a „felesleget” szemétbe dobja – ez szó szerint értendő, mert az EU szabvány szerint az ételmaradék nem lehet disznókkal megetethető moslék – és közel annyit költ fogyókúrára és fitneszre, mint a kajára, mert a „túlzabálás” miatti testsúlyfeleslegét szeretné lefogyasztani, alakját ember formájúvá visszanyerni. 

Elindul(t) tehát a szomjazó, éhező tömeg, abban bízva, ahol ennyi a felesleg, abból neki is jut.
Ők az igazi menekültek, s nem az a „szír harcos”, akinek még ahhoz is volt „bátorsága”, hogy meghúzza a vonaton a vészféket, mert úgy gondolta, ő döntheti el, melyik Németországi tartományban érzi majd magát „menekültként” biztonságban.
Akinek kétsége van (volt) a menekültáradat szervezettségével kapcsolatosan, figyelmükbe ajánlom azt a riportot, amely egy belgrádi bankautomata előtt sorban álló, mint egy kétszáz „menekült” egyikét szólaltatta meg.
Arra a kérdésre, miért „egyszerre ennyien” vesznek fel pénzt a kártyájukról, az volt a válasz, mert „most jött az értesítés, hogy a pénzünk megérkezett”.
Mi az hogy értesítés? Mi az, hogy egyszerre ennyinek? 

Egy Norvégiába igyekvő menekült Debrecenben arról panaszkodott, „alhasi panaszai ellenére nem kapott CT, vagy ultrahang vizsgálatot, ezért is igyekszik minél hamarabb Németországba jutni, mert ott nincs ilyen hosszú várakozási idő, mint Magyarországon”.
Arra a kérdésre, beszél-e norvégul, igenlő választ adott, s elmondta, „már négy és fél évig élt ott, addig tartott letelepedési kérelmének vizsgálata, de miután elutasították, kitoloncolták Norvégiából”.
Mennyivel emberségesebb eljárás ez, mint, ha valakit be sem engedek, s nem keltek hiú reményt a kérelmezőben?
Ennyi idő után egy befogadott állatot sem lehet kitenni lelkiismeret-furdalás nélkül a kapu elé, miután „meggondolom magam”, de emberrel ezt megtenni bűnös cselekedet.
Megannyi megválaszolandó kérdés, de akkor is fel kell őket tenni, hogy szembesüljünk a helyzet súlyosságával, s azzal, hogy az Amerika által ránk zúdított bajt Európának kell megoldani. 

Az sem mindegy, ez a teher hogy fog eloszlani. Nyilvánvaló a „kvóta”semmit nem fog megoldani, mert amíg az osztandó végtelen szám, addig az osztó nem elégséges a művelethez. (A „kvóta ötlet” komolytalanságát mutatja, hogy az első verzió 20.000 menekültet akart eloszlatni, s ma már egy hétvégén érkeznek ennyien.)
Nem megkerülhető a múltbeli gyarmatosítók felelősségének, s ebből következő teherviselésének a kérdése.
Irányadó kell, hogy legyen, melyik európai állam milyen mértékben vett részt a menekülők származási országának kirablásában.
A Közel-Kelet, Ázsia és Afrika múltbeli gyarmatosítása dokumentált. A gyarmatosító országok a térképekről le-, a vonatkozó kongresszusi jegyző-könyvekből, a multilaterális szerződésekből kiolvashatók. 

A felelősségvállalás eme módjára van is példa a történelemben. Spanyolország és Portugália, a Tordesillas szerződéssel 1494-ben egy képzeletbeli vonalat húzott az Északi- és a Déli-Sark között – s a pápa által jóváhagyva – úgy rendelkeztek, a vonaltól keletre minden Portugáliáé, nyugatra minden Spanyolországé.
Ezért van az, hogy Brazíliában és a Zöld-Foki Szigeteken portugálul, a többi dél- és közép-amerikai országban spanyolul beszélnek.
Amikor aztán eljött a „nagy elszámolás” – ezek az országok kivívták függetlenségüket – a múlt bűneit a spanyolok és a portugálok úgy tudták le, hogy nem csak a kitelepülteket, de a már ott született kreolokat és meszticeket korlátozás nélkül befogadták.
Ezt a kaput volt gyarmataik felé a britek és a franciák is kinyitották, de „befolyási övezetükre” már nem terjesztették ki.
Ennek jött most el az ideje…

Afrika 1885-ben a Berlini Konferencia idején, amikor 14 európai ország külügyminisztere megállapodott a „fekete kontinens” gyarmatosításának alapelveiben, valamint kimondták, „csak az a terület minősül gyarmatnak,
- amelyet ténylegesen birtokol, vagyis földterületét megszerezte,
- felvonták és meg tudják védeni a gyarmatosító ország zászlóját,
- megszervezik a közigazgatást,
- biztosítják az alapvető egészségügyi ellátást,
- gondoskodnak a közoktatás bevezetéséről.

A brit érdekeltség a Közel-Keleten az I. világháború végén,

s ha a tényleges állapotokat összevetjük a Berlini Kongresszuson rögzített alapelvekkel, látható, hogy a „kötelezettségek” betartását már nem tartották fontosnak, s csak a „szabadrablás” volt a szempont, amelyet Anglia a XVI. sz. elején megkezdett, de fénykorát a XIX-XX. sz. fordulójára érte el, amikor 458 millió alattvalója volt a birodalomnak és 36,6 millió km2-t uralt, s ez a Föld akkori népességének, illetve területének egynegyedét tette ki.
A 400 évig tartó világuralom bőségesen elégséges volt, hogy ki- és elrabolja, gazdasági és kulturális értékeit az uralma alatt tartott területnek.
Indiában sem kérdezték, hogy „jöhetünk-e”, Sanghajban is kérdezés nélkül tették ki a „a sétányra kutyát és kínait bevinni tilos” táblát a promenádra, s Dél-Afrikát is a „búr háborúban” a nélkül vették el Oranje Szabad Állam hollandusaitól, hogy tőlük bármit is kérdeztek volna...

 Veszprém, 2015. október 1.

dr. Bősze Ferenc

Nyolc hónappal ezelőtt kéretlenül „keresztapja”lettem az akkor országgyűlési képviselőnek frissen megválasztott Kész Zoltánnak s aggattam rá országos sajtónyilvánosság előtt ezt a nem túl hízelgő ragadványnevet. (A filmbeli „nyolcadik utas” nyákos megjelenése okán a „ragadványnév” ezen okból is helytálló.)
A „komaságnak” magyarázatát is adtam, miután nyíltan felvállalta, tulajdonképpen az amerikai CATO Intézet „delegáltja”, s ezen szélsőséges, neoliberális elveket valló szervezet tagjaként lesz magyar parlamenti „képviselő”.
Kész a sajtó útján – vagy más módon – tiltakozhatott volna, nem tette, így ez lezárt ügy. 

Különös jelentőséget kap mindennek az olvasata Bauer Tamás Népszabadság cikkével összevetve, amellyel Kész Zoltánnak a határon túli magyarok képviseletére vonatkozó javaslatára reagál.
Bauer ebben az írásában addig megy el, hogy „a magyar országgyűlésbe azok küldjenek képviselőt, akik magyar állampolgárként, Magyarországon, a magyar törvények hatálya alatt élnek, s legfeljebb átmenetileg tartózkodnak külföldön.”
Paradox helyzet, hogy Kész Zoltánnak pont ezzel kapcsolatosan van késztetése a véleménynyilvánításra, amikor az őt küldők ennek a kitételnek még annyira sem felelnek meg, mint a trianoni határokon kívül rekedt honfitársaink, sőt – az utóbbiakra nézve – maga az összevetés is méltatlan.
Készről tudjuk tehát, kik a „küldői” így vegyük górcső alá kik a „választói”.
Bauer Tamás erre is választ ad: „Ő a képviselőségét nem annak köszönheti, hogy a veszprémi választókerületben tőle várták volna a helyiek az érdekeik képviseletét”.
A választók a parlamenti ellenzék pártjai által támogatott jelöltre szavaztak – függetlenül annak személyétől – hogy megszűnjön a Fidesz egy mandátumon múló kétharmados parlamenti többsége.
Hiába küldte volna tehát a CATO Intézet, nem annak szélsőséges nézeteivel aratott sikert, hanem az őt támogató pártok mögött felsorakozó – a Fideszt mindenáron leváltani akaró egyetlen kérdésben – egységes választói akarat.

Kész úgy gondolja, ha ez egyszer 2015. februárban így bejött, miért ne jöhetne be 2018-ban másodszorra is.
Miért ne lehetne az „egyszeri budai kutyavásár” igazságát annulálni, vagy csak „Budára” és „kutyavásárra” szűkíteni, ami „Veszprémre” és „kutyakomédiára” nem igaz.
Lehet, hogy dehonesztáló a „pártok által támogatott független jelölt” Kész 2015. februári „győzelmét” így minősíteni, de amihez a 2014-hez képest „otthonmaradó” nyolcezer fideszes szavazó deficitje kellett, azt nem lehet az egyén diadalként megélni, s ünnepelni, márpedig Kész ezt teszi.

Kész már többször jelezte, hogy 2018-ban is indulni szándékozik, sőt azt is egyértelműsítette, személyének, mint a magát „demokratikus ellenzéknek” nevező politikai csoportosulás jelöltjének nincs alternatívája.
Úgy érzi, ehhez kapóra jött a veszprémi ISZSZ-ügy, de már az „aktualitás” kérdésében téved, sőt hamis állításba bonyolódik.
Dokumentált, ugyanis, hogy már február 4-én – a kampány időszakában –tudomással bírt az „ügyről”, állítása szerint, azt már akkor „a polgármester úrnak jelezte”, „szövetségeseit tájékoztatta”. 

A polgármester úr személye ismert, így már csak az a kérdés maradt, kik a „szövetségesei”? Az MSZP a DK helyi szervezeteit és Lokálpatrióták egyesületét nem tekintette annak, hiszen őket nem avatta be a „titokba”.
Ezzel újra önmagát leplezi le, amikor kinyilvánítja, ezek számára csak a „parlamentbe bejuttató kényszerű közeget” jelentették, akiket eszközként használhatott, CATO küldetéses célja elérése érdekében.
Az ISZSZ-ügyben a civil szervezeteknek írt levele ugyancsak „önleleplezés” amikor vizsgálóbizottság felállítását kezdeményezi.
A civilek céljához – az ISZSZ-ügyben a tisztánlátásoz – nem kell vizsgálóbizottság, ahhoz eszközként jogi értelemben az igazságszolgáltatás szervezete, politikai értelemben az ellenzéki pártok fellépése szükséges.
Kész ugyanakkor az ISZSZ-ügyet eszközként kívánja felhasználni politikai célja érdekében.
Kész Zoltán „választói” a baloldali pártokhoz köthető megtévesztett tömegek, „szövetségesei” azok a törpe pártképződmények, akiket az általa képviselt eszmék és elvek érvényesítési szándékának alá tud rendelni, akik egyébként maguk is abból erednek.
A kérdés csak az, ez elég lesz-e az egyszeri „budai kutyavásár” veszprémi kutyakomédiakénti megismétlésére…

Veszprém, 2015. november 11.

 dr. Bősze Ferenc

Az „egynapos házasság” és „a nyolcadik utas”

Azok kedvéért, akik még nem éltek – vagy gyermekek voltak – a 80-as években, szükséges felidézni, akkortájt több magyarországi magyar házaspár úgy segített az áttelepülni szándékozó romániai magyaroknak, hogy mindkét pár elvált, majd „keresztben újraházasodtak”.
Ezek a házasságok egy napig tartottak, hiszen csak azért köttettek, hogy a hozzánk érkezők a „kitelepedés”, illetve a „betelepedés” lehetőségéhez hozzájussanak.
Nem kellett ágyba bújniuk „új párjukkal”, de még csak megcsókolniuk sem kellett egymást.

A veszprémi időközi választás 12 képviselőjelölt egyikeként így láttam Kész Zoltán „független” jelölt és az őt „támogató” MSZP-DK „házasságát”, s a „násznépként” csatlakozó néhány „pártszerű képződmény” szerepét.
A forgatókönyvben – ha úgy tetszik, a koreográfiában – váltogatták egymást a „független”–„párttámogatott” elemek, valamint a „felvállallak”–„nem vagyok és sosem voltam baloldali” feliratú kártyalapok.
Miután a „jegyesség” rövid ideig tartott, nem volt idő, hogy kiderüljön, ez az egész cécó nem szolgált mást, mint – szavazatuk megszerzése érdekében – megtéveszteni a „baloldali elkötelezettek” és a „Fideszben csalódottak” népes táborát.
Nem zavart senkit, hogy az MSZP-DK hiteltelensége jottányit sem javult, a megszólaló pártvezetők nyilatkozatai egymást múlták alul, s az sem, hogy Kész Zoltán megnyilvánulásaiból egyértelműen kitűntek szélsőséges, ultraliberális nézetei.

A siker jött magától, illetve a Fidesz ellen protestálók minden várakozást felülmúló mértékű távolmaradásának következményeként.
Az ünnepléskor mind az MSZP-DK, mind Kész Zoltán figyelmen kívül hagyta azt az egyszerű „számtant”, a választási „győzelemhez” nem kellett – s nem is történt – más, a tavaly tavaszi választáshoz képest otthon maradt 11.081 Fideszes szavazó.
Ha ennek csak a fele elmegy, semmit nem ér az MSZP-DK mozgósítás, s Kész minden erkölcsi normát felrúgó kampánya.
Ezért maradt 2899 „fel nem használt” – a győzelemhez már nem szükséges – szavazat az „ellenzéknek”. A tavaly tavaszi baloldali szavazatszámhoz képest, a +1003 ahhoz nem elég, hogy „sikeres egymásra találás”eredményeként értékeljék.

A történet „egynapos házasság” fejezete február 22-én véget ért, s Kész Zoltán függetlenek közé beülésével megkezdődött a második, „A nyolcadik utas” fejezet.
Ha valaki az „arát” – Kész Zoltánt – közelebbről szemügyre veszi, nem jár messze az igazságtól, ha felkiált, mint az ismert népmesében „Gőgös Tóbiás” a lakodalomban, „álljon meg a menet, t..e van a menyasszonynak!”.
A „másság” rejtélyét azonban nem a nemi identitás körében, hanem Kész Zoltán facebook oldalának profilképén találjuk.
Ezen az amerikai CATO Intézet logója alatt „büszke, dacos kiállással” látható, egyértelműsítve, „honnan is érkezik”, kit is képvisel valójában. A CATO felirat itt kinagyított, nem szégyenlősen, a felismerhetetlenségig lekicsinyített, mint a cél érdekében „igénybe vett” pártok logói a kampánya szórólapján.
Ez az Intézet, amelynek keretei között „tanult”, „történelmet tanított” az Egyesült Államokban, „igét hirdetett” Indiában és még sok helyütt a világban, előkészült magyarországi fellépésére.

Mit kell tudni a CATO Intézetről? Alapítója Charles G. Koch, testvérével együtt fő finanszírozója a szélsőségesen neoliberális Tea Party mozgalomnak. A Republikánus Pártot civil szervezeteknek álcázott un. „politikai akcióbizottságok” reklámjaival támogatják, hogy a kampányfinanszírozás átláthatósági keretein kívül kerüljenek!
A nagyvállalatok politikai befolyásszerzésének első számú emblémái az Egyesült Államokban.

A sokszor idézett várpalotai előadásának részleteiből kitűnik – mint annak idején Rákosi Sztálinnak – ő Charles G. Koch, a CATO Intézet alapító elnökének legjobb magyarországi tanítványa, s ennek az elvárásnak megfelelve hozta létre – Somogyi Zoltánnal karöltve – annak magyarországi „leányvállalatát”, a Szabad Piac Alapítványt, illetve az abból kinövő Polgári Platform Egyesületet.
Hitvallása lényegét az alábbiakban lehet összegezni:
- „a magyar embertípus az államra vár,
- a mai magyar fiatalok szeretnének marha nagy fizetést kapni és nagyon keveset dolgozni érte,
- nem hisz az esélyegyenlőségben, értsük meg olyan sosem lesz, hogy mindenki egyenlő,
- nem hisz az általános választójogban, amíg a nem adózó szavazata egyenlő az adózóéval,
- megengedhetőnek tartja az egészségügy és az oktatás – beleértve az alapfokút is – az úthálózat, sőt a rendőrség privatizációját”.

Ezekkel a nézetekkel Magyarországon nem lehetett volna a Parlamentbe kerülni, de a „baloldal” párttámogatásával – a mindent felülíró „fideszleváltó” hangulatot kihasználásával – sikerült!!!
Azt a trükköt nem lehetett még egyszer eljátszani, ahogy a tagság nélküli Liberális Párt elnökét, Fodor Gábort a parlamentbe juttatták, eldugva a Mesterházi-Gyurcsány-Bajnai hármas mögé.
Ahhoz, hogy a libertarianus CATO képviselőt tudjon „delegálni” a magyar parlamentbe, „használni” kellett az MSZP-DK szavazóbázisát, elhitetve velük, ők fogják a „Fideszre lesújtani kész kalapácsnyelet”, de csak a „nyél” szerepét szánták nekik.
A CATO célt ért, Kész személyében bejuttatta – jelenlegi ismereteink szerinti – első képviselőjét a magyar parlamentbe.
Ráadásul, mint a filmben, ahol a „nyolcadik utas” úgyszintén „eszközként használja” azt a személyt, akire tapadva éri el célját, s jut be az űrhajóba.
A film végét ismerjük, a fenti történetét csak sejtjük…

Veszprém, 2015. március 3.                                       

                                                                dr. Bősze Ferenc

                                      ogy. képviselőjelölt (2015. január 10-február 22.)

Mohács felé… félúton…

Mind a nyomtatott, mind az elektronikus sajtó ontja az elemzéseket, de megszólalnak a politikusok is. A Fidesz hallgatása is felér egy „megszólalással”, mint ahogy olykor felér egy „válasszal”, ha levelünk megválaszolatlan marad…

A legnagyobb baj ezekkel, hogy miért Tapolca után, s nem előtt érzékelték a „veszélyt”, miért nem vették ezidáig komolyan felelősségüket, miért nem látták felelőtlenségük szükségszerű következményét, a fenyegetettséget.
Egyik korábbi írásomban úgy fogalmaztam, „Ha szándékunk és képességünk megmarad a „Fidesz takarodj” követelés realizálásánál, ne csodálkozzunk, ha jön a Jobbik”, mert ő még nem járatódott le hatalomgyakorlóként, miután még „az” nem volt.

Nem azért írtam, hogy megtapasztaljam, hogyan „járatódna le” kormányzati szerepben a Jobbik (gondoljunk csak a Kisgazdákra) – nem kétséges, az történne vele – meg és felismeréséhez, elég, amit eddig tett és hirdetett.
De a választópolgárok – a nép, az „istenadta” – nem lecserélhető közeg!!!
Ők fognak szavazni 2018-ban is, és nem csak Tapolcán, de Pécsett, Szegeden és Miskolcon is! Meg a falvakban is! A több, mint 3.000 településen, amely a vidék, a vidék Magyarországa!!! Akiket semmibe vettek az eddigi hatalomgyakorlók.

A nép empirikus! Mindent meg akar tapasztalni! Ki akarja próbálni, amit még nem ismer. Olyan, mint a gyerek. Hiába mondják, „a kályhaajtó forró, ne nyúlj hozzá(!)”, hozzányúl. Megtapasztalja, hogy tényleg így van, megégeti a kezét, s többet nem teszi oda.
(Ha mégis odateszi, az már a „szülőbosszantó rosszaság” jele, a „dafke”, Ebben a „csak azért is” szindrómában bízhat egyébként a Fidesz 2018-ban, sőt lassan nem is marad más esélye, de attól ez még esély.)
Ha tudjuk, hogy ilyen a néplélektan – tudjuk, hisz egyre többen és többször meghivatkozzák Weimart, s annak folytatását – akkor nem rácsodálkoznunk, nem borzonganunk kell a történtek miatt, hanem szembenézni saját felelősségünkkel.

Korábbi írásomban hoztam fel példaként, Horn Gyula ígért, de elmaradt „korrupciófeltáró szűzbeszédének”, illetve Lengyel László megfutamodásának (a bíróság előtt visszavonta korrupciót leleplező kijelentéseit) miként lett következménye, hogy elvesztették mind saját, mind pártjuk hitelességét. Lehet, hogy a példák nem voltak elégségesek, vagy időben voltak túl távoliak, megpróbálkozom „(test-idő és tér)közeliekkel”.
- Amíg Varjú László személyében olyan ember a DK második embere, akit csak azért nem lehetett elítélni korrupciós (zsarolás?) bűncselekmény miatt, mert a sértett – félelme okán – későn tett feljelentést, így az elévült,
- amíg Kerék-Bárczy személyén keresztül a DK-ban az ultraliberális nézetek és a szabadpiaci fundamentalista érdekek ilyen dominanciával bírnak,
- amíg Vágó Istvánnak, a DK alelnökének a televíziós szereplései során ennyi zagyvaság hangzik el (legutóbb kifejtette, hogy miért Lendvai Ildikó gondolatai még ma is az irányadóak számára, s miért őt tekinti az MSZP példaadó politikusának), s – talán ez a legfontosabb –
- amíg Gyurcsány Ferenc nem terít(het)i ki azokat a kártyákat, amelyeket időnként (de csak úgy, hogy ne lássunk alá) „emelget” – (felemleget), mint legutóbb pár nappal Tapolca előtt – addig egyedüli lehetőségként a Jobbik marad, mint Fidesz-váltó alternatíva!!!
Többször utalt rá, a „zsebében” van az a pakli kártya, amelyben benne van a „tök alsó” és a „piros ász” is, de, hogy kinek melyik zsuga jutott, milyen volt a lapjárás, s a kártyapartinak mi volt a végső kimenetele, egyelőre az „ő titka”.

Sovány vigasz – s egyáltalán nem örömteli – hogy az MSZP-nél sem jobb a helyzet. Gőgös Tóbiás, népmesei hős – nem összetévesztendő sem Gőgössel, sem Tóbiással – csak a mesében győzi le a hétfejű sárkányt.
A jelenlegi seszínű MSZP-s valóságnál csak a pártelnök „szürkébb”. Helyettese olyan, megnyilvánulásaiban a jóízlés határát folyamatosan súroló, sőt gyakran átlépő „színes jelenség”, amilyen...
Egy biztos, ezzel a „párossal” az MSZP nem tesz mást, mint „megágyaz” a Jobbiknak.

És valahol itt a lényeg.
A hatalmi pozícióban eltöltött nyolc év hibáival – amit még ma is, mint „jogutódnak”, az MSZP-nek és a DK-nak rónak fel – nincs mit kezdeni, mint azokból okulni.
Azokért 2010-ben, majd 2014-ben az „istenadta” már büntetett. Megkapta – hangsúlyozom, nem az MSZP, hanem – az ország a Fidesz 2/3-os hatalmát, s megtapasztalhatta a nép, mi jár annak, akinek „mindig Kossuth kell”. Ady óta tudjuk, a magyar az „öngyötrésben”, „önkínzásban” – sőt időnként az „öncsonkításban” – nem ismer mértéket, „fájdalomtűrő képessége” végtelen, neki „Mohács kell”.
Most vagyunk félúton. Mohácsra Tapolcán keresztül vezet az út.
A „Tapolca-Mohács” összevetés azért is helytálló, mert mindkettőnél döntő szerep jutott a „távolmaradóknak”. Igen, a távolmaradóknak.
Mohácsra „nem ért oda” a két ígért és a csatatéren nagyon várt felmentő sereg.

Most, Tapolcára el sem indult...
Ült otthon és várt... Tudta az a 8.477 (2014. április 6-án még Fideszre), s az a 4.057 (egy éve még „Baloldali Összefogásra”) szavazó, mi lesz a következménye, ha nem adja le voksát, s ennek ellenére nem ment el.
Onnan tudjuk, hogy nem ment el, – s nem „szavazott át” a Jobbikra – mert a „győztesre” majdnem darabra ugyanannyian szavaztak, mint a tavaly még „vesztes” elődjére. (10.354-10.110= azaz mindössze 244 fő a növekmény.)
Még egy érdekes adalék a számok összevetéséből: ha az MSZP-DK jelölt Pad Ferenc csak annyi szavazatot kap, mint tavaly ilyenkor Horváth József, ő nyeri a választást!!!
Nem kellett volna más, mint elérni a tavalyi eredményt, s hirdethetnék: újra győztünk!!!
És ez lenne az igazi önbecsapás!!!
Ugyanis a Fidesz hibát-hibára halmozhat, ettől még nem fognak baloldali voksok teremni!!!
Pár hete Veszprémben 3.899 szavazattal nyert – a baloldal támogatásával – a magát nyíltan ultraliberális, szabadpiaci fundamentalistának valló Kész Zoltán, az amerikai CATO Intézet által, a magyar parlamentbe delegált jelölt. Ez azért következhetett be, mert több, mint 11.000 korábban Fidesz támogató nem ment el szavazni. Ha ebből „csak” 3.900 elmegy, Némedi Lajos, a Fidesz jelöltje nyeri a választást, s elmaradt volna a hamis „igehirdetés”.
Amíg ez a „számháború” csak a Fideszes oszlopsort csökkenti, de egyúttal nem növeli az MSZP-DK (támogatott) jelöltek grafikonját, addig nem, hogy eredményről, de még pozitív elmozdulásról sem beszélhet a baloldal, mert ne felejtse: Tapolca mínusz 4.057!!!

Veszprém, 2015. április 15.

                                                                                              dr. Bősze Ferenc

„ A szőlőszem kicsiny gyümölcs        „A földet is sugárok érlelik, de
Egy nyár kell hozzá mégis, hogy       Ezek nem nap sugárai, hanem
megérjék.                                               Az embereknek lelkei,…
A föld is egy gyümölcs, egy nagy      …én is egy sugár vagyok,
gyümölcs,                                              Amely segíti a földet megérni.
s ha a kis szőlőszemnek egy nyár   Csak egy nap tart a sugár élete,
Kell, hány nem kell e nagy                 Tudom, hogy amidőn megérkezik
gyümölcsnek,                                        A nagy szüret,
Amíg megérik?                                      Akkorra én már rég lementem…
                                                                …életemnek a tudat erőt ad,
                                                              Halálomnak pedig megnyúgovást,
                                                              Hogy én is, én is egy sugár vagyok.” 

                                                                 (Petőfi Sándor: Apostol)

Miért is...?

Megkerülhetetlen, előbb-utóbb választ kell adnom arra a többek által feltett kérdésre, hogy miért? Miért vállalom a megmérettetést függetlenként 2015. február 22-én a veszprémi időközi országgyűlési választáson?

Választ kell adnom továbbá arra is, hogy mit értek „független jelöltség” alatt, továbbá arra is, mi lenne ha célba érnék, vagyis mit szeretnék elérni?
- Kezdjük a legkönnyebbel, mit értek „független jelöltség” alatt?
Azt, hogy a jelölt csak pártoktól független, de értékrendje, életvitele alapján pontosan behatárolható személyiség.
Sőt, értékrendjében stabil, elveit nem váltogató személy.
Egyértelmű kell, hogy legyen, kik számára felvállalható.
Ennek tükrében kell majd nézni valamennyi „független”, „civil” jelöltet.
A fenti logikával a civil is pontosítandó értelmezésemben.
Számomra nem az a „civil”, aki az elmúlt 25 évben hallgatott, ellenkezőleg, szólt, írt, véleményt alkotott, de pártoktól függetlenül tette mindezt.

Ezzel a felcseréléssel el is érkeztünk a második kérdéshez, miért „indulok el”, miért vállalom fel a jelöltséget. Van rövidebb és hosszabb válasz.
Röviden. Azért, mert akik ezidáig ily módon – már mint függetlenként és civilként – aposztrofálták magukat, ők nem azok.
Hosszabban. Milyen farizeus dolog „civil” szervezetként hirdetni, „…semmilyen pártot nyilatkozataival, vagy egyéb módon nem támogat, a kampányharcokban nem vesz részt, a pártpolitikusok támogatásától maximálisan elzárkózik… semmilyen párthoz nem kötődik”, ugyanakkor elfogadni(?), kérni(!) a „kiválasztott pártok” támogatását?!
Az csak később fog kiderülni, hogy az ilyen jelölt a tagság, a szimpatizánsok támogatását nyerte el, vagy csak a pártelitét?
Nem lesz elég 2015. február 22-én a pártelnökségek bizalmát élvezni!!! Az nem dönti el ugyanis, hogy a jelöltek közül ki nyeri el a párttagság, a szimpatizánsok és a hallgatag többség bizalmát.
A fülke magányába nem fog elérni a pártutasítás, csak a tiszta szó, az igaz beszéd üzenete. Tudom, ezeknek a szavaknak, ennek az üzenetnek el kell jutni a választókhoz is, s abban bíznak a „párttámogatottak”, hogy az apparátusokon és az aktivistákon keresztül eljutnak oda.
A „független civilnek”, ezt a közvetítő közeget magának kell megtalálni és kiépíteni!!!
Hiszem, hogy a jelölt hitelessége semmivel – főleg „pártelkötelezettséggel” – nem pótolható.

Végül a harmadik kérdés. Mit teszek, ha elnyerem a mandátumot?
Természetesen ez a célom, de akkor sem leszek elkeseredve, ha „megmérettetésem” tisztes eredménnyel zárul. Nekem nem kell majd osztozni egy adott párttal a „közös” eredményen, mint ahogy az eredménytelenségen sem. Nem kell kivonni belőle a nem rám, hanem a „pártomra” adott szavazatokat.
Célom, hogy érvek súlyával rávilágítsak a helyzet tarthatatlanságára!!!
Ez a legfontosabb. A tisztánlátás.
Nem hőbörögni kell, az artikulálatlan üvöltözésből –a helyzetet ma ez jellemzi – nem lehet semmit érteni, csak azt, hogy „valakik hangoskodnak”.
Az Amerikai Egyesült Államok ellen indított magyarországi perem, illetve az MNB és a MÁV elleni chicagoi eljárásban a beavatkozásom – amelyhez egyébként 1107 magyar állampolgár csatlakozott – egyértelművé tette számomra, csak az adott játékszabályok keretei között van értelme bármit tenni.
Aki „beszáll” egy vizipóló meccsbe, mielőtt vízbe ugrik, három dolgot okvetlenül tudnia kell:
- ismerje a szabályokat, mert másképp minden megmozdulását lefújják a bírók,
- ügyesen bánjon a labdával, mert az ügyetlent nullra verik,
- tudjon úszni, mert ha ez a „feltétel” hiányzik, belefullad a medencébe…
Vélhetően ezzel a „szabályismerettel” magyarázható, hogy én kaptam választ az amerikai igazságügyi minisztériumtól az 1944. december 6-i soproni bombázás miatt indított peremben, az én levelem nem kallódott el…
(Erről inkább majd részletesen egy másik levélben, mert nagyon tanulságos, különösen a kormány mostani amerikai kínlódásának apropóján.)

Az elmúlt 25 év sok befejezetlen mondatot hagyott hátra, mind helyben, mind országosan. Sok mondat végén nincs még írásjel, de vannak, amelyekből még „szavak” is hiányoznak…
Ezeket pótolni kell, s eldöntendő, pont(.), kérdőjel(?), vagy felkiáltójel(!) kerül a mondat végére.
Aztán majd meg kell fogalmazni a válaszokat…
Ez a pártoktól – legalábbis ezzel a pártelittel, s érintettségük okán „vezetőségeikkel” – nem várható el, hiszen részei, okozói mindannak, ami ezidáig az elmúlt 25 évben történt.
Ha már Petőfi Apostolából vett idézettel kezdtem, fejezzem is be annak folytatásával, hiszen ez is egyfajta válasz...

„Munkára hát,
Föl a munkára lelkem!
Ne légyen egy nap, egy perc
elveszítve,
Nagy a föladat, az
Idő röpül, s az
Élet rövid.–”

Veszprém, 2014. december 30.

                                                                       dr. Bősze Ferenc

Minden a kokárdával kezdődött...

Igen, azt hiszem minden a kokárdával kezdődött.
2002-ben, azon a szép tavaszi napon, amikor a FIDESZ háza táján megszületett a döntés, az „...aki magyar velünk tart...” jelmondatra utalva, tették közzé elhíresült felhívásukat, „...aki hívünk, az nem veszi le a kokárdát március idusa után sem...”.

Ebből nőtte ki magát aztán az a „hátrányos megkülönböztetés”, mellyel a FIDESZ retorika kisajátította a „nemzet” és a „polgár” fogalmát.
Ez az einstandolás egyúttal azt is jelentette, mindenki mást kirekeszt e fogalomkörből, s közli velük, nekik „coki”.
Ez nyelvtani megközelítéssel azt jelentette, hogy e két – nagyon fontos, alapvető, fogalommeghatározó – főnevünket melléknévvé változtatták, s „kizárólagos használati joggal” jelzős szerkezetként maguk elé ragasztották.
Egyértelműsítették, aki nem FIDESZ-es, – vagy legalábbis hívő – az nem tagja a nemzetnek, de még polgára sem lehet a honnak.
Ezzel alapozták meg a „mások” kirekesztését, mesterségesen felállították a „két tábort”, majd megkezdődött tételes „számbavételük”.

Nem kívánom e folyamatot lépésről lépésre végigkövetni, mindenki tudja – legalábbis érzékeli – mára hova jutottunk, de ami most választási ajánlásgyűjtés címén folyik az országban, az még ehhez képest is „minőségi változás”, átlépése egy újabb FIDESZ „Rubiconnak”.
Azáltal ugyanis, hogy aktivistái a tömbházakat addig járják végig lakásról-lakásra, amíg mindenkihez el nem jutnak, s ki nem pipálhatják, „(ki)szeret-(ki)nemszeret”, vagyis ajánlja a FIDESZ jelöltjét, vagy nem, elkészíthető egy névszerinti „állapotfelmérő” kimutatás.
Joggal teszi fel a kérdést, akihez harmadszor csengetnek be a „fiatalok”, nem sérül-e a választási törvény 123.§-ban foglalt tiltás, miszerint „ajánlás (csak a) polgárok zaklatása nélkül gyűjthető”.

Vélhetően felkészült „választási szakjogászok” kielemezték ennek eshetőségét, s úgy ítélték meg ez még a jog tűréshatárán belül van.
A „morális” tűréshatárnak pedig nincs visszatartó ereje.
Jó példa az alábbi „esettanulmány”, amely 2014. február 21-én péntek délután történt Veszprémben.
Egy vendéglő különtermében, egy közhasznú alapítvány nyilvános rendezvényén annak apropóján jöttek össze a helytörténet iránt érdeklődők, mivel megjelent a Veszprémi Szemle legújabb száma.
Rajtuk kívül megjelent a város alpolgármester asszonya is, de mint utóbb kiderült, ő „más apropóból”.
Hozzászólásával emlékeztette a jelenlevőket kik a támogatók, vagyis „kiknek köszönhető, hogy egyáltalán kézbe vehetik a lapot.

„Tájékoztatta” őket továbbá, hogy a rendezvényt követően az előtérben lesz „megtalálható”. Így elhelyezkedve adott volt, a kijárathoz csak mellette elhaladva lehetett eljutni, így szükségszerűen mindenkinek dönteni kellett, aláírja az ajánlóívet vagy sem.
Támogatja ezzel városunk FIDESZ-es országgyűlési képviselő jelöltjét – aki egyben regnáló miniszterelnök-helyettesünk, aktuálisan közigazgatási és igazságügyi miniszterünk, városunk adósságállománya kormányzati átvállalásának kezdeményezője, fő támogatója, s mellesleg a „helytörténet írás elkötelezett híve”...
Mondanom sem kell, „szem nem maradt szárazon”, de nem minden könny volt a meghatottságé...
Elgondolkodtató, hogy a teremben megjelent több tucat emberről, „vágóanyagként” tv felvétel is készült, így személyük utóbb beazonosítható, mint ahogy az ajánlóívet aláírók is, így ezzel adott az „ajánlás elől elzárkózók” listája is.
Mondhatja a kedves olvasó, milyen praktikus és még a lépcsőházakat sem kell háromszor megmászni, a „képes felmérésre” helybe jönnek a delikvensek...
Arról még nem is szóltam, a jelenlévők közül hányan voltak közalkalmazottak, vagy egyéb állami, önkormányzati, hivatali dolgozók, akiktől ebben a helyzetben nem is várható el, hogy „mérlegeljék”, „engedelmeskednek-e”…

Egyértelmű, a választási visszaélés bűncselekményt csak az követi el, aki a „jelölési eljárás szabályait megszegve erőszakkal, fenyegetéssel, megtévesztéssel vagy anyagi juttatással szerez ajánlást”.
Itt erről szó sincs. „Csak” morális elvek sérülnek.
Tulajdonképpen az is morális kérdés, hetente ömlik a „csapból” (bocsánat, a Veszprémi 7Nap-ból) – vélhetően más városban az „agymosás helyi orgánumából” – melyik kormánytag, parlamenti vagy önkormányzati képviselő „tesz felajánlást”, „ad hozzájárulást”, „biztosít támogatást”.
A kérdés csak az, hogy miből?
Ha a sajátjából, akkor a dolog rendben van, az ő pénze, legyen övé a „dicsőség” is.
De ha ezt állami, vagy önkormányzati pénzből teszi, az ily módon rendelkezésére álló keretösszegből adakozik, akkor ezt a közéből teszi, s mindannyiunké a dicsőség.
Csínján tehát a jelzőkkel!!!

Korántsem biztos, hogy vidáman olvasták Tápióderecskén (a településnév tetszés szerint helyettesíthető) a kormányzati döntést, miszerint „az állam átvállalja Navracsics városától a Veszprémi Aréna sport és rendezvény csarnok tőke és kamattartozását”.
A balgáknak erről ugyanis az jutott eszükbe, hogy hány helyre el tudták volna költeni szabadon behelyettesíthető településükön ezt az állami pénzt.
Ha lenne Navracsicsuk... De nekik nincs, nekünk van...be-be-be. (helyettesíthető „he-he-rére is.)

Veszprém, 2014. február 25.

                                                                                          dr. Bősze Ferenc

Az egyiknek sikerül, a másiknak nem…

Nagyon idepasszol a mindenki által ismert slágerből ez a gyakran idézett első sora, majd úgy folytatódik és fejeződik be, „A sors olykor nem tudja mit akar”…
Akár lehetne ezzel oly módon viccelődni is, hogy mi a különbség a sors és a politikus között? Az utóbbi mindig tudja, hogy mit akar.
Tudom, a példa nem bizonyít, de ahhoz elég, hogy a „cseppben a tenger” elvnek megfelelően segítse valaminek a megértését.
Jelen esetben szemléletessé tegye, egy politikus célja elérése érdekében hogyan vehet semmibe írott és íratlan szabályokat.
Mára ez az ország odáig jutott, hogy igazságügyi minisztere egyszemélyben eldöntheti, jogerős bírósági döntést követően kinek kell börtönbe vonulni és kinek nem!!!
Adva van két elítélt, mindketten halálos gázolást követtek el, mindketten letöltendő szabadságvesztés büntetést kaptak.
Az egyiküket a miniszter idehozatta Írországból, majd „hazavitette”, hogy ott töltse le a rá kirótt büntetést.
A másikukat – ugyanez a miniszter – több mint két éve olyan kegyben részesíti, hogy ne kelljen börtönbe vonulnia, s teszi ezt jogszabályi felhatalmazás nélkül...
Ha valaki arra gondolna, hogy „miniszterünk” mindezt öncélúan teszi, téved.
A miniszter úr arra számít, hogy az ír gázoló „idehozatalával” országosan Fideszre leadott szavazatokat fog szerezni.
A magyar gázoló „kimentésével” ugyanez a sanda szándék, de miután reményei szerint ez csak „helyi téma”, csak az ő Veszprém térségű választókörzetében kelt fel érdeklődést – reményei szerint arat sikert – s a „kézilabdabarátok” öröme személy szerint neki fog majd szavatokat hozni.
Az ír és a magyar gázoló között az a különbség, hogy míg az előbbi egy „nevesincs” üzletember, az utóbbi ismert – egyébként kiváló – sportember.
Az azonosság abban lelhető fel, hogy mindkettőt(!) eszközként használja, politikai céljainak rendeli alá. Nem az írt akarja büntetni és nem a magyarnak akar kedvezni, ez döntésének csak olyan következménye, amelyőket érinti.
Az ír gázoló ügye egyértelműen „kérészéletű”, gyakorlatilag 2014. április 6-ával a választás napjával lecseng, s az egész után csak egy rossz szájíz marad, mint az azeri baltás gyilkos eset után. (Mindkét „étel” romlott volt, különbség csak az, hogy egyrészt az utóbbira a nemzetközi közvélemény is élesen reagált, másrészt a társadalom emésztőrendszerében mélyebbre jutott, s ezért voltak annak súlyosabb – „émelygés”, máig tartó „gyomorégés” – tünetei.
A kérdés már csak az, meddig tudja – meddig akarja – Navracsics miniszter úr a magyar elítéltet szabadlábon tartani? Nincs kétségem, csak addig, amíg úgy ítéli meg, az ügy számára már „súlytalanná”, netalántán „tehertétellé” vált, vagy egyszerűen csak rászólnak, „eddig Tibor és ne tovább”!!!

Veszprém, 2014. február 7.

                                                                                          dr. Bősze Ferenc

Ali Baba és Putyin

Az önkényes párhuzamból az elsőhöz kapcsolódó történet mindenki számára ismerős az Ezeregyéjszaka meséiből.
Ali Baba egy véletlen folytán felfedezi a rablók barlangját, s miután megtudja a jelszót, a „Szezám táruljt”, bejut oda, s kincsekkel megrakodva tér haza. Testvére mohósága miatt a rablók rájöttek, hogy titkukat más is ismeri, ezért úgy határoztak, leszámolnak vele.
Ali Baba szerencséjére a hűséges szolgálólány, Mardzsána éber volt, s mind a negyven tömlőbe bújt rabló fejére forró olajat öntött, s megölte őket, majd magával a rablóvezérrel is végzett. Ali Baba, így Allah – s természetesen Mardzsána – jóvoltából boldogan élhetett tovább, s a rablóbanda sem garázdálkodhatott már többé.

Úgy tűnik Orbán Viktor miniszterelnök úr ebbéli tisztségében felvállalta Ali Baba szerepét, s Mardzsána szolgálólány szerepét Budai Gyulára osztotta.
Nincs is ezzel semmi baj, talán csak a tizenkét év késedelem, hiszen 1998-ban, amikor először jutott kormányra, épp úgy tudott volt, hogy nálunk is rablóbanda garázdálkodik, s ismert volt a rablott kincsek rejtekhelye is, hiszen a privatizációs vagyontárgyakat elég nehéz lett volna elrejteni.
Akkor nem tette, ami a dolga lett volna, most teszi.
Igen ám, de furcsa mód, szelektáltan történik a forró olajjal történő igazságosztás. Nem mindenkinek a fejére jut belőle.
Mardzsána nem válogatott. Nem nézte „ki szép, ki csúnya”, aki a tömlőben rejtőzött, mind megkapta a „maga adagját”.
Nálunk most ez másként történik. Van akit elszámoltatnak, van akit nem. Van akit letartóztatnak, van akit futni hagynak.
Azért az mégsem járja, hogy újságok által feltárt, egyértelmű tényállások mellett még nyomozás elrendelésére sem kerül sor, megalapozott feljelentéseket követően a feljelentőt válaszra sem méltatják. Volt olyan eset, ha tanúként kihallgatták, az a kényszerképzete támadt, hogy őellene folyik az eljárás.
Ami itt zajlik, még a magyar népmesék világába se fér bele, hiszen ott legalább a rossz megkapja méltó büntetését, a jó pedig elnyeri megérdemelt jutalmát.
Ez azonban csak a szegény ember legkisebb fiának – vagy ha királyfikról szól a mese, a legfiatalabbnak – szokott sikerülni.
Ezek szerint, ez a mesehős még nem ért ide…
Aki itt Magyarországon jelenleg ezt megkísérli, annak vagy az ereje kevés hozzá, vagy a szándéka hiányzik.

Regnáló kormányfőnk az „az ezeregyéjszakás végkifejlet” alternatívájaként választhatná a „putyini megoldást” amihez még „Budai Gyulák” sem kellenek.

A Jelcin után hatalomra került orosz államfő pontosan tudta, a Szovjetunió széthullását követően ki, hol, mit lopott, mit hasított ki magának abból a vagyonból, amelyet a föld mélye rejt a világ legnagyobb – világpolitikai szempontból ugyanakkor háttérbe került – országában.
Megadta a lehetőséget a lopott – ha erőszakkal társult, rablott – vagyon részbeni „önkéntes” visszaadására. Aki élt ezzel a lehetőséggel, eldönthette, marad vagy távozik. Ha a maradást választotta, beáll a sorba – de az is elég, ha kussol – és nincs bántódása. (A távozókat mint ismert, Putyin olyan „végkielégítésben” részesítette, hogy fél Angliát felvásárolhatták.)
Aki a maradás mellett döntött, de nem akarta „szerzeményét” önként visszaadni, vagy egy részét visszaadta ugyan, de nem kussolt, hanem ellenzékiként politikai szerepet vállalt, az Szibériában végezte. (Sajnálatosan olyan is volt, akinek nem Szibéria lett a „végső megoldás”, hallgatását csak legyilkolásával tudták elérni.)
Ez tehát a putyini verzió, amelynek lényege, hogy egységes, kiszámítható elv mentén szelektál, de abból nem enged, a gáz- és olajmezőkből, valamint a még kibányászatlan ásványkincsekből szerzett vagyon neki tetsző részét „visszakéri”.

Mi pedig itt vergődünk Ali Baba és Putyin között, a hatalom elszántsága kimerül abban a célban, hogy „csak” büntessen.
Csak a megtorlás fontos számára, a lopott javak visszaszerzésének érvényesítése nélkül.
Ha Orbán Viktor valamikor is így akarta volna, nem volt akadálya.
Ha csak nem saját korlátai…

 
Veszprém, 2011. október 12.

                                                                  dr. Bősze Ferenc