Nekünk (mindig?) Kossuth kell

 Mert, hogy adott a helyzet. Van Kossuthunk, de úgy tűnik rajta kívül senki más, aki, a jövő évi választás után, „kormányosa (kormányzója) lészen a hazának”.
Nem látszik más, aki alternatívájaként, mint „reménysugár a dicső múltat felidézni kész”.
Regnáló miniszterelnökünk megnyilvánulásai, nyilatkozatai, s az általa előrevetített jövőkép tették szükségessé e sorok megírását.
A „fülkeforradalom” terminológiája, amellyel minősítette a Fidesz a saját 2010-es elsöprő arányú győzelmét, már előrevetítette, hogy azt „szabadságharcnak” kell követni, hiszen - mint tudjuk - a forradalmaknak „meg kell védeni saját vívmányaikat”. Már pedig az elmúlt három évnek megvoltak a maguk „vívmányai”, így a „szabadságharc” most is zajlik, s még az sem biztos, hogy „ez a harc lesz a végső”.
Újabb és újabb „ellenséges csapatok” jelennek meg hol Brüsszelből, hol Strasbourgból, hol Velencéből, mint ahogy annak idején 1848-49-ben támadtak „törtek ránk” belföldről, a velünk együtt élő horvátok, rácok, bosnyákok és bunyevácok, tótok és románok.
Újra eljöttek a kossuthi idők, aktuálisak lettek a kossuthi gondolatok.
Kossuth beszédeinek, írásainak színes a palettája, s gazdag az a tárház, amelyből meríthetünk, ha azok elemzésére szánjuk el magunkat, kizárólag az összevetés, párhuzamállítás céljából.
Idézzünk fel párat.

- Elsőként az 1848. július 11-i pesti képviselőházi beszéd, amelyet azzal a felütéssel kezdett, „…a haza veszélyben van – majd amikor közfelkiáltással megszavazták a nemzeti hadsereg 200 ezer főre emelését és a felfegyverzéséhez szükséges 42 millió forintot, így fejezett be – leborulok a nemzet nagysága előtt…”

 - Folytathatjuk a sort az 1848. szeptember 24-i ceglédi toborzóbeszéddel, amellyel a piactéren összegyűlt sokasághoz szólt „…Magyarországon a pokol kapui sem vesznek erőt, s ha fölkel és összetart a nép, Magyarország az összerogyó ég boltozatait is képes karjában fenntartani, fegyverbe hát, győzni fogunk…”

 - Végül érdemes felidézni az 1849. április 11-i debreceni trónfosztó beszédét. „…a Habsburg-Lothringeni ház ezennel trónfosztottnak, kirekesztettnek és száműzöttnek a nemzet nevében nyilváníttatik…”
A trónfosztást – amelyet már egyszer a Rákóczi szabadságharc során 1705-ben az ónodi országgyűlésen „eb ura fakó” közfelkiáltással elfogadtunk – 1918-ban „meg kellett ismételni”, mert ismét visszaállt a „régi rend”...

Folyton-folyvást ezeket a sorokat idézzük, ezek múltbeli kisugárzásából akarunk „erőt meríteni” a jelenhez.
Ugyanakkor nem idézünk, – amelyekre „már nem is emlékszünk”, amelyeket még ismerni sem, de bevallani semmiképp nem akarunk – azokból a dokumentumokból, amelyek egy „másik” Kossuthtal szembesítenek bennünket.

 - 1848. április 8-án a pozsonyi országgyűlés elé járult a magyarországi szerbek küldöttsége, s fogadásukkor Kossuth így „tisztelte meg” őket. „…egy országban százféleképpen nem lehet beszélni, hanem egy nyelvnek kell lenni, és Magyarországban magyarnak, mert magyar a szabadság, amely megosztatott…”
Egy másik alkalommal Széchenyinek a nemzetiségekkel kapcsolatos okfejtésére így reagált: „…és soha, de soha a magyar Szent Korona alatt más nemzetet és nemzetiséget, mint a magyart elismerni nem fogok…”
Kossuth nemzetiségi politikájára és nemzetiség felfogására maga az elbukott szabadságharc adta meg a választ, miután a nemzetiségek magyarellenes lázadása – mert ebben egységesek voltak –és az osztrák császári haderő már a cári csapatok fellépése előtt eldöntötte annak végső kimenetelét...
Az orosz seregek a helyzet reménytelenségével szembesítették a tábornoki kar józanabbik felét, s ekkor még Kossuth is idetartozott…

 - Az 1849. szeptember 12-én kelt „vidini levelét” már török földön vetette papírra, egy hónappal azután, hogy átadta Görgeinek az addig kormányzóként általa gyakorolt teljhatalmat. „…Görgeit felemeltem a porból, s ő a hazának gyáván hóhérjává lőn…”
Kossuth ezzel a levéllel több mint száz évre ellehetetlenítette Görgei és a világosi fegyverletétel korrekt értékelését, s elérte, hogy a történelemtanítás hosszú ideig Görgeit kontroll nélkül „nemzetárulónak” bélyegezze.
(Ez a minősítés, mintha egyre gyakrabban hangzana el a jelen közéletében is azokra, akik ma Kossuthnak és híveinek.)
Azt az embert bélyegezte meg Kossuth ezzel a levéllel, aki lebeszélte őt az öngyilkosságról, s meggyőzte, hogy az „élő Kossuth még külhonban is többet érhet a hazának, mint a halott itthon”.
Menekülése során az már kizárólag az ő döntése volt, hogy szakállát leborotválva, női ruhába bújt, s vitte magával a – többek állítása szerint általa többször felpróbált – koronát, s ásatta el azt a határátlépés előtt Orsovánál.

- Ebbe a sorba illeszkedik, az 1867. május 22-én megírt „Cassandra” – néven elhíresült - levele, amelyet Deáknak címzett. „…én e tényben – már mint abban, hogy az országgyűlés felsőháza elfogadta a „kiegyezés” szövegtervezetét – a nemzet halálát látom, Isten, Haza és az utókor nevében felszólítalak, ne vidd azon pontra a nemzetet, amelyről többé a jövőnek nem lehet mentora…”
Azt ma tudjuk, – de már a milleneum időszakára is egyértelművé vált – a kiegyezés nélkül hazánk nem érhetett volna el oda, ahova elért, nem juthatott volna azokba a magasságokba, amelyekbe a századfordulóra eljutott, s azóta se ért fel soha.
Ezt jelentette Kossuth reformkori politikusként, a forradalmi kormány minisztereként, a szabadságharc alatt az ország államfőjeként, elbukása után emigránsként, majd halála előtt már magyar állampolgárságától is megfosztott sértett emberként.
Így mindennel együtt Pest-Budával, Cegléddel és Debrecennel, Pozsonnyal, Vidinnel és Turinnal.

Valamint Széchenyivel és Deákkal. Igen, Széchenyivel és Deákkal, két nagy politikai ellenfelével, akikkel 1848-ban a Batthyányi kormány tagja volt.
A „legnagyobb magyarral” és a „haza bölcsével”.
Kossuth meghatározó alakja a magyar történelemnek, megkerülhetetlenül része annak, pozitív és negatív értékeléssel egyaránt. E két megközelítési mód nem kioltja egymást, hanem kiegészíti, hozzásegít ahhoz, hogy a legendák homályos világából a történelmi realitás talajára helyezzük.
Oda, ahova előbb-utóbb eljut minden politikus- - ha akarja ha nem - aki olyat tett vagy éppen nem tett, amely arra érdemesíti, vagy azzal bünteti.
S így fognak járni a maiak közül azok, akik valamely oknál fogva „oda feliratkoztak”.

A kérdés azért nehéz, mert azt a személyt kellene árnyaltan értékelnünk, akiről Magyarországon a legtöbb főtér és a legtöbb főutca van elnevezve, s a legmagasabb elismertséggel bíró díjnak is ő a névadója.
Ami igaz Kossuthra, az igaz Deákra és Széchenyire is. Az ő munkásságuk ugyanúgy része a történelmünknek amely nélkülük nem lenne az, ami.

De hát hol van ma egy Deák? Hol van ma egy Széchenyi? Ha már egyszer a jelennek Kossuth megadatott.

A Fideszen belül ez a kérdés „lerendezett”. Volt aki „Canossát járt”, volt aki „brüsszeli vargabebűt” írt le, s volt aki csak egyszerűen „pótvizsgára” kényszerült. De mindannyian úgy jártak – s azért jártak úgy ahogy - hogy a Fideszen belül Kossuthnak ne legyen alternatívája, a közelébe még potenciálisan se legyen akiből kinőhet egy Széchenyi vagy Deák. Így aztán maradtak nekik – s a hatalomra kerülésük okán jutottak „nekünk” – azok, akik a miniszterelnököt körülveszik, mint egykoron Széchenyi és Deák Kossuthot. Azzal a kvalitással amivel rendelkeznek, s ez nem az ő hibájuk…

De mi a helyzet az ellenzékkel? Ott nem működött a „trockiji jégcsákány” konszolidált változata, sem a fideszi labirintus, ahol könnyű eltévedni.
Ott miért nem tudott kinőni mára egy Deák, vagy Széchenyi, Kossuth alternatívájaként?
De még egy Klauzált, vagy egy Szemerét se látunk!
Ebből pedig szükségszerűen következik, a 2014-es választások után is Kossuth győz, mert ellenfél nélkül nem is tehet mást. „Rákényszerül” a győzelemre.

Mert nekünk mindig Kossuth kell.
Ezt érdemeljük.
Ahogy Ady jövendölte, felidézve Mohács gyászos emlékét.

„Ha van Isten, ne könyörüljön rajta:
Veréshez szokott fajta,                   
Cigány-népek langyszívű sihederje,  
Verje csak verje, verje…                  

…Ha van Isten, földtől a fényes égig,
Rángasson minket végig.
Ne legyen egy fél percnyi békességünk,
Mert akkor végünk, végünk.”

 Veszprém, 2013. november 15.

                                                                                             dr. Bősze Ferenc